Az emberiség emlékezete

A XX. század egyre inkább eltárgyiasuló világában a technika mindenhatóságában bizakodó ember mind gyakrabban panaszkodik a magányról. A művészetek s közöttük a mai szépirodalom tanúsága szerint az ember — a tudomány és technika csodáinak létrehozója s egyszersmind élvezője — egyre inkább egyedül érzi magát az általa létrehozott világban, egyre hevesebben kívánkozik vissza az elveszett paradicsomba, abba a világba, ahol az értékek hierarchiájában még előkelő helyet foglalt el a humánum.

Ez a hiányérzet szólal meg azokban az igényekben, melyek egyre hangosabban követelik a trónfosztott érzelmek rehabilitálását. Az érzelmekét, melyek nélkül az ember élete kopár és kegyetlen. A társadalom nehezen nélkülözi azokat az értékeket, amelyek az embert közel hozzák embertársaihoz, értelmet adnak olyan fogalmaknak, mint család, haza, emberiség, szeretet, barátság, szerelem, hűség... Röviden: ami emberré minősíti az embert. Az érzelmek nevelését azonban nem lehet tárgyként kezelni, beiktatni az órarendbe heti két órában. Az érzelmek nevelésének — nem mondunk ezzel újat — az esztétikum kínálja a legjárhatóbb utat: az esztétikum, mely megmutatkozik a környezetben, az emberek közötti érintkezésben és mindenekfölött a művészetekben.

* * *

A kisgyermekben korán megjelennek az esztétikum iránti fogékonyság jelei. Mielőtt még beszélni tudna, már megkülönbözteti a zenei hangokat egyéb hangoktól, és látható örömmel reagál rájuk. Ezzel szinte egy időben érzékelni tudja már a ritmikus és a prózai beszéd különbségét is, és a ritmus örömét hamarosan érzelmi tartalommal éli át. Így jut el arra a fokra, amikor a korábban alig értett szavak érzelmek kifejezőivé válnak, és tükrözik a kisgyermek egyszerű, de erőteljes érzelmi életét.

Ahogyan előrehalad a gyerek az anyanyelv aktív és passzív elsajátításában, olyan mértékben válik képessé differenciáltabb érzelmek kifejezésére, és — ami döntő fordulat: emberré, azaz társadalmi lénnyé változásában — mások érzelmeinek megismerésére és átélésére.

És ebben a pillanatban lép be életébe az anyanyelv édes gyer- meke: a népköltészet, mondókák, játékok, dalocskák formájában, és szivárvány köntösében a mese.

Mindez együttesen jelenti azokat a kötelékeket, melyek a gyermeket — a jövő felnőtt emberét — nemzeti kultúránk múltjával összekötik s a vele azonos nyelvet beszélő-értő kortársakhoz kapcsolják az anyanyelvvel, mely nemzettudatunk bázisa, közösséghez való tartozásunknak természetes köteléke.

A kisgyerek, miután eljutott az érzelmeknek arra a fejlődési fokára, ahol már más emberek sorsa is érdekli őt, a mesében ismerkedik meg a másokért való aggodalom, az örvendező együttérzés érzelmeivel, az igazságosság, a bátorság, a hűség fogalmával, az elnyomó erőszak elleni gyűlölettel, és megszerzi magának azt az optimizmust, melyre a gonosz hatalmak elleni küzdelemben majdan szüksége lesz.

Mindazt, amit még fejletlen értelmével, tapasztalatok híján nem képes felfogni, a mese — a képzelet segítségével, érzelmein keresztül — megközelíthetővé, felfoghatóvá teszi számára, segítséget nyújtva érzelmi életének pozitív tartalmakkal való gyarapításához, ilyenformán irányítva őt a humánum ösvényére.

A kisgyermek a mesében találkozik, ismerkedik meg az emberi élet meghatározó tényeivel: a születéssel, a szerelemmel, a halállal. Erkölcsi és esztétikai fogalmakkal, mint a jóság–gonoszság, szépség és rútság és ezek szinonimáival. A mese az esztétikum sajátos eszközeivel kényszeríti hallgatóját állásfoglalásra, azonosulásra vagy tiltakozásra. A tudat fehér lapja benépesül tényekkel, fogalmakkal. Az érzelmek — kezdetben szűkös — világa kiszélesedik, kiteljesedik, színekkel, variációkkal gazdagodik. A gyerek képessé válik a jelenségek felismerésére, értelmezésére, újfajta élmények átélésére, az élet sokrétűségének és szépségének egyre teljesebb befogadására. Az ember kopár magányossága megszűnik. Képes lesz megérteni mások örömét, fájdalmát, egyszóval: az önközpontú, magányos egyedből társadalmi lénnyé válik. S ennek a nagy metamorfózisnak az útja a mese réz-, ezüst- és aranyerdein keresztül vezet.

A mesét — mint az emberi kultúra minden ágazatát — a történelem szülte meg és formálta a maga képére és hasonlatosságára.

A korok mint geológiai rétegek őrződtek meg benne, hogy tanúskodjanak az ember útjáról, mely mozgalmas, nehéz, olykor véres küzdelmekben, katasztrófák és győzelmek váltakozásában jutott el napjainkig, a magas civilizáció kiismerhetetlen labirintusába.

A mese ősanyja maga a természet, mely állatok, állatistenek, majd emberistenek alakjában nyilatkoztatta ki törvényeit az embernek, aki megrendülve borult le istenségei előtt, igyekezett hozzájuk hasonlítani, és ezzel elindult a történelem kiszámíthatatlan kanyargó útján, mely valamikor majd az emberi élethez, a kultúrához, a humánumhoz juttatja el őt. Ennek a kalandos útnak a történetét őrizte meg a mese.

Az istenek meghaltak, a mítoszok devalválódtak. Ekkor született meg a mese, és színes szavakba foglalta a történelmet, melyet tudós krónikások nem örökíthettek meg, mivel az írást még nem ismerték, ám az írástudatlan nép száján tovább élt a történelem: a kannibalizmus véres emlékei az emberevő óriásokról, emberáldozatot követelő sárkányokról, fenevadakról szóló elbeszélésekben, a totemizmus emlékei a táltos paripák, halak, madarak, hálás négylábúak, alattomos kígyók, ádáz farkasok, ravaszdi rókák képében. Segítik, védik vagy fenyegetik a vállalkozó szellemű legényeket. A mese hősét: a kiszolgáltatott, de végül mindig diadalmas hőst — az embert.

Ősi társadalmi formáról, a matriarchátusról őriznek emlékeket a gonosz mostohák, valamint az öreg anyókák, akik jó tanácsokkal igazítják el a rengetegben eltévedt vándorokat, hálából, mert azok “öreganyám”-nak szólították őket.

A buddhizmus legendái, az ókori zsidóság bibliai történetei Dávidról, a pásztorfiúról, aki parittyával győzte le az óriást, Mózesről, aki száraz lábbal vezette át népét a tengeren, a kereszténység szentjeiről szóló hagyományok, a Krisztus Urunk és Szent Péter földi vándorlásairól, a kutyafejű Szent Kristófról s a sárkányölő Szent Györgyről szóló történetek egyaránt az emberiség közös múltját örökítik meg a gyönyörű csodákról szóló mesékben. A feledésbe hanyatló korok rajtahagyták kéznyomukat az élő, formálódó mesén, rábízva az élőszóra azt, amit a későbbi korok majd valamikor írásba foglalnak, sőt könyvekben is kinyomtatnak.

Az írásbeliség azonban nem akadályozza a mese útját. Azt mondhatnánk, hogy segíti, támogatja világjáró vándorlását. A szóbeli hagyomány és az írásbeliség izgalmas kölcsönhatásáról és természetes együttéléséről árulkodnak egyfelől azok a motívumok, melyeknek irodalmi eredetét felismerhetjük népmeséink egyes elemeiben, másfelől bizonyos, középkorból fennmaradt egyházi rendeltetésű példagyűjteményekben és világi célokra szerkesztett novellagyűjteményekben, mint például a Gesta Romanorumban, mely nem a rómaiak történetéről szóló elbeszéléseket tartalmaz — mint amire a címből következtetni lehetne —, hanem sokféle forrásból táplálkozó, érdekes, kalandos, kimondottan szórakoztatás céljából összeállított antológia.

A középkori vallásos irodalomból kerültek a mesébe a túlvilágról szóló történetek is, melyeknek hősei bepillanthatnak a Paradicsom kertjébe, és túlvilági örömök részesei és tanúi lehetnek — néhány órára, esetleg néhány napra, miközben évek, sőt évszázadok telnek el a kinti világban. Ilyen élményben részesül az Érdy-kódex-beli “úrifiú”, akit vendégségbe hívnak meg, s hogy, hogy nem egy királyi palotában találja magát, ahol “még az udvarló legények, vitézek is szépök valának, mint a fényes nap. Mindenkinek királi korona fejében, ötözetjük mint a szikrázó csillagok”. Kinek ne jutna erről eszébe az Andersen-mese, a Paradicsom kertje, melynek hőse esküvője napján otthagyja a lakodalmi népséget, elindul, és a Paradicsomban találja magát, az égi gyönyörök kellős közepében. És mindez mennyire hasonlít arra a Kambodzsában feljegyzett leírásra, mely a Paradicsom tájait és szépségeit sorolja fel. Ugyanebben a kambodzsai szövegben olvasható a Pokol leírása is, melynek elemei ugyancsak középkori európai szövegekben olvashatók.*

Ez a cirkuláció más mesékben is föllelhető: népköltészeti és irodalmi szövegek kölcsönhatását gyakran észlelhetjük akár a görög mitológiai elemek (Polüphémosz, az emberevő egyszemű óriás vagy az embereket állatokká varázsoló gonosz tündér, Kirké) esetében, de hogy melyik változat lehet az elsődleges, azt talán maguk az istenek sem tudják ma már.

De a mesék keletkezését nem kell minden esetben a mágia és a mítoszok korában keresni. A feudális középkor sok új elemmel gazdagította a mesék kincsestárát. Várak, királyok, kóbor lovagok, rabul ejtett grófkisasszonyok, tömlöcben sínylődő vitézek lépnek be a történetekbe, s velük együtt a középkori kegyetlen büntetések, máglyatüzek, kerékbetörések, melyeket néhány századdal később előszeretettel használ fel a romantikus irodalom.

Az újkor hajnalán új motívumokkal gazdagodott a mese, új tartalmi elemekkel, új helyszínnel, új szereplőkkel, újszerű hangvétellel színesedett. Az üveghegyek, az Óperenciás-tenger, az elvarázsolt erdők helyére városok épültek, piacokkal, kocsmákkal, műhelyekkel, kolostorokkal, üzletekkel, takaros házacskákkal, melyekben kalmárok, kézművesek, hajósok laknak, zsugori, vén férjek oldalán kikapós menyecskék, akik pajkos diákokkal, furfangos katonákkal élik világukat férjük távollétében. A Kelet nyüzsgő világa furfangos tolvajokkal, olajlámpában tartózkodó démonokkal új színeket hozott a mesébe. Ezekben a jól megszerkesztett és ötletesen előadott elbeszélésekben megváltozott keretben, más szereplőkkel ugyan, mégis a mese normái szerint működő világban találjuk magunkat.

A megváltozott tájban — és a megváltozott társadalomban — új mesék születnek, a régi mesék újfajta elemekkel gazdagodnak. A klasszikus tündérmese mellé új típusok zárkóznak fel: a novellamese, a tréfás mese — a trufa. Mindezek nem sorvasztották el a régi mesét, hanem — átvéve annak műfaji törvényeit — gazdagították kelléktárát a változó életforma elemeivel.

A metaforákba burkolt plebejus tartalom egyre nyíltabban szólal meg ezekben a történetekben, amelyekben sárkányok és varázslók helyett kizsákmányolóival kell megküzdenie az egyszeri embernek, a szegény özvegyasszony mezítlábas siheder fiának, aki végül majd háromszor veri vissza a pohos földesúron az elszenvedett igazságtalanságot. A népmesében érlelődik a forradalom.

* * *

A romantika felfedezte magának és irodalmi rangra emelte a mesét.

A két tudós, Jakob és Wilhelm Grimm a XVIII. század végén szorgos munkával összegyűjtötte a német nyelvterületen az egyszerű nép száján élő meséket, és a XIX. század első évtizedeiben jegyzetekkel ellátva, nyomtatásban is kiadta a német nyelvű népi kultúra termékeit (Kinder- und Hausmärchen), melyek ezáltal az egész európai kultúra integráns részeivé váltak.

Korszakalkotó fordulat a mese kalandos és változatos életében: az élőszóval megőrzött hagyomány átlépte az írásbeliség határát, és nagyot emelkedett rangban azáltal, hogy az írni–olvasni nem tudó közönség körében polgárjogot nyert. És ezzel egy időben (nem véletlenül) az ősi műfaj megújította magát a romantikus irodalomban, de legfőképpen a dán szigetek szülöttének, Hans Christian Andersennek, a szegény suszter fiának költészetében.

* * *

A Grimm-féle mesegyűjteményt csekély késéssel követi az első nyomtatott magyar mesegyűjtemény — Bécsben, mégpedig egy bécsi kaszárnyán keresztül, ahol a katonai elöljáró kifejezett parancsára esténként mesét mondtak a magyar katonák. Az első magyar mesegyűjtemény német nyelven került a nyilvánosság elé. Ezt követik kiváló magyar tudósok, gyűjtők, Erdélyi János, Kriza János, Merényi László, Arany János és fia, Arany László; majd a századforduló évtizedeiben megindul a Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozata.

Századunkban sok kiváló gyűjtő-kutató munkálkodott a népi kultúra értékes hagyományainak feltárásán. Köztük ezúttal Ortutay Gyula nevét említjük meg, aki új fordulatot adott a magyar mesekutatásnak. Mai gyűjtőinknek korszerű technikai felszerelések könnyítik meg munkáját, melyek egyben lehetővé teszik a pontos, hiteles lejegyzését az élőszóval előadott szövegeknek, s ezáltal lehetővé teszik, hogy a mesemondó személyével is megismerkedhessünk.

* * *

Mindezek tudomásulvétele után legfőbb ideje, hogy feltegyük a kérdést: mi a mese?

A magyar nyelv értelmező szótára szerint: “A nép ajkán élő, szájról szájra járó, csodás, hihetetlen elemekkel teleszőtt, rendszerint prózai, ritkábban verses, költött elbeszélés.

E szükségképpen szűkszavú meghatározást kiegészíteném azzal, hogy a mese mesélője — ugyanúgy a mese hallgatója — nem hiszi el azokat a csodálatos eseményeket, amelyeket elmond, illetőleg meghallgat. Már réges-rég nem hisz a sárkányokban, tündérekben, többnyire a boszorkányokban, ördögökben sem, mégis szívesen hallgatja, gyönyörködve éli át mindazt, amit a mese — mint művészeti alkotás — kínál neki a maga sajátos esztétikumával.

Ennek az esztétikai hatásnak tényezői: a mesei cselekmény, a meseelemek, a mesei szerkezet és nem utolsósorban a mese nyelve.

A népmese cselekménye — a szóbeli hagyományozás természete szerint — nem változtathatatlan: kopik vagy gazdagodik, bővül, elvegyül más mesék elemeivel. Vándorol térben és időben — egyik világrészből a másikba, útközben újabb elemeket ragad magához, új tájakat fedez fel magának, más civilizációk, más kultúrák kellékeit, és átformálja mindezeket a maga törvényei szerint.

A mese elemei sokkal régebbiek, mint maga a mese. Ezeknek az elemeknek elrendezése, a szerkezet teremti meg a mesét. Ezt olvashatjuk Honti Jánosnak A mese világa című, a maga idejében úttörő jelentőségű, 1937-ben megjelent könyvében, mely írójának — sajnos — utolsó műve volt, mert a fiatalon is korszakos jelentőségű magyar mesekutató néhány évvel később a fasizmus áldozataként meghalt.

Honti János gondolatmenetét folytatva, mi is feltesszük a kérdést: mire kell gondolnunk, amikor mesei elemekről szólunk?

Azokra az elemekre, amelyekből a mese építkezik: a mese szereplőire, a mesék színhelyére, a mesében előforduló tipikus helyzetekre, tárgyakra és csodálatos eseményekre.

Ezeknek az elemeknek elrendezése, megszerkesztése — a műfajra jellemző, sőt meghatározó mesei szerkezet teremti meg a mesét (Honti). És tegyük még hozzá: az elmesélése.

A köztudatban a mese műfaját a csoda határozza meg. A csoda azonban nem feltétele, szükségszerű velejárója a mesének, legalábbis abban az értelemben, ahogyan a vallásos olvasmányokban, legendáriumokban szerepel, mint a természet törvényeinek hatályon kívül helyezése az isteni akarat kinyilvánítása céljából, hanem magától értetődő “természetes” esemény a mese különleges világában, mely a “lerombolt határoknak a világa” (Honti szavaival), a mesevilág, amelyre nem érvényesek a természet és a logika törvényei, mert a valóságon kívüliség világa.

Ebben különbözik a legendák csodáitól, másrészt a “fan-tasztikum”-tól, amely az említett törvény időleges felfüggesztése, nem pedig egy különleges mesei világ kiváltsága, és különben is inkább az irodalmi mesehős tudatában, semmint a mű cselekményében játszó-dik le — a romantika és a szecesszió elbeszélőinél legalábbis.

A világ ellentétekre épülő totalitása (élet és halál, nappal–éjszaka, fény–sötétség, hideg–meleg, jóság–gonoszság, gazdagság–szegénység, igazság–hazugság stb.) szabja meg az ellentétekre épülő szerkezetet, a szimmetrikus elrendezést, és a két ellentétes, sőt ellenséges elem harcára építi fel a cselekményt.

A meséről szólva nem feledkezhetünk meg a mese sajátos nyelvéről, stilisztikai törvényeiről, ezekről később bővebben is kívánok beszélni. Most azonban szólnom kell arról is, hogy a mesét tartalmi és formai sajátosságain felül a mindenkori mesélő személye is meghatározó módon jellemzi. Akár az írásban hagyományozott költői alkotások, magukon viselik koruk, nemzetiségük közös jegyeit, s mindezen túl szerzőjük személyének megkülönböztető, egyedi vonásait, hasonlóképpen az élőszó által megőrzött mesék is tükrözik a mesélő személyiségét. Ezért minden élőszóval előadott mese egyéni és eredeti művészi alkotás, melyhez kíséretül még hozzájárul a mesemondó hangja, viselkedése, előadói stílusa, és mindenekfelett személyi adottsága, tehetsége.

A következőkben a mesemondóról kívánok beszélni mint fontos személyről, akinek szerepe nem egyszerűen az ismert vagy kevésbé ismert szöveg közvetítése. Ezért a közvetítők a legtöbb esetben alkotó munkát végeznek. Munkájukat leginkább a fazekasmestereké-hez hasonlíthatnánk, akik az anyagot — ami adott esetben a mesemotívumok kimeríthetetlen, tarka sokasága — gyúrják, gyömöszölik, formálják művészetté, mindig tiszteletben tartva az anyag törvényeit.

A mese az idő beláthatatlan mélységeiből meríti nyersanyagát, mely sohasem látott tájakról, ismeretlen utakon vándorol országról országra, világrészből világrészbe, áttörve a nyelvek határait, áthatolva kultúrák áthatolhatatlan várfalain. Közvetítői: kalmárok, katonák, hittérítők, száműzöttek, világutazók és csavargók. Hozzák-viszik portékájukat, és semmibe veszik a megmérhetetlen távolságokat, melyeket a tér és az idő terít elébük. Megpihennek azokon a helyeken, ahol még szívesen látják őket, alkalmazkodnak az éghajlathoz, a helyi hagyományokhoz, formálódnak, csiszolódnak, egybeolvadnak más mesékkel, s lesz a világvándorokból magyar mese, spanyol mese, ukrán vagy grúz mese, esetleg mongol vagy brazil vagy éppenséggel egyiptomi mese. És minden egyes mese rokona a többinek, mert az ember, akiről szólnak a mesék, mindenütt élni akar, szabadon akar élni, utódokat nemzeni, szülni, felnevelni egy jobb, igazságosabb életre. Bőséget és békességet akar, olyan világot, ahol az igaz embert nem gáncsolja el a hamisság, fenevadak nem fenyegetik, éhség, szomjúság és háború nem sanyargatja.

* * *

Kimondhatjuk: a “mese csodája” abban rejlik, hogy az emberiség múltját és jelenét egy állandó jelen időben foglalja össze. Vagyis az ember egyetemes problémáit tárja a mese befogadója elé, aki a királyfiak, vándorlegények küzdelmeiben a saját személyes keserveit éli át, s a szegény ember győzelmén örvendezve merít erőt a maga mindennapi harcaihoz.

És kimondhatjuk: ugyanezért vált napjainkra a gyermekek műfajává, akiknek a felnőtt világgal szemben átélt kiszolgáltatottságából szabadít fel a mesei igazságszolgáltatás — legalábbis arra az időre, amíg hallgatják a meseszót.