Szemléletformálás

és értékközvetítés

a népiskolai történelemoktatásban

a századfordulón

(tantervek és olvasókönyvek tükrében)

(A tanulmány a Donáth Péter vezette OTKA-kutatás keretében készült (T-025-323/98).)

 

Farkas Mária

Jelen írás néhány népiskolai történelemkönyv és olvasókönyv bemutatásán keresztül arra tesz kísérletet, hogy felvázolja, milyen szerep jutott a történelem tanításának a század első évtizedeiben a közoktatásban, milyen történelemszemléletet kaphatott a magyar társadalomnak az a döntő tömege, amelynek számára a népiskola jelentette a képzés egészét.

Természetesen figyelembe kell vennünk, hogy a dualizmus egész korszakának oktatáspolitikáját alapjaiban meghatározó Eötvös-féle népiskolai törvény, az 1868:XXXVIII. tc. egy alapvetően liberális, inkább az oktatás kereteit és nem tartalmát meghatározó rendszert hívott életre, amely rögzítette ugyan a valamennyi iskolatípusban tanítandó tárgyak körét, de sem azok tartalmáról, sem óraszámáról nem rendelkezett, s a taneszközök megválasztását is az iskolák, ill. a tanítók kompetenciájaként kezelte. A sokszínűség irányába hatott emellett, hogy maga a korszak ideológiai szempontból sem egységes, a polgári átalakulás művelődési-közoktatási felfogását tekintve különböző szakaszait foglalja magában: tükrözi a liberális és konzervatív eszmék küzdelmének állomásait, a nemzeteszme változó intenzitású megjelenítését, a polgárosodás terén elért eredményeknek és az ennek következtében előállt új igényeknek történő megfelelés kívánalmait; s hogy tárgyunk, a történelemoktatás, ill. a történelemszemlélet formálása a fentiek mellett szorosan összefügg a kor tudományosságával, azaz nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy maga a történettudomány is e korban teszi meg a tudománnyá formálódás terén kezdeti lépéseit, ekkor indul meg a dinamikus fejlődés útján, iskolák, irányzatok sokféleségét produkálva.

Végül, de nem utolsósorban számolnunk kell a már akkor is mintegy kétszáz éves múltra visszatekintő magyar történelemoktatás hagyományaival. Ezek Comeniustól kezdve a Ratio Educationison, a második Ratión (1806), illetve az ugyanazon évben megjelent protestáns Ratión át általánosan elfogadottakká tettek a történelemtanítás területén bizonyos elveket: ezek sorában fontos, hogy a történelem tanulmányozása, ill. tanítása “közhasznú”, a történelem elfogadott, fontos, jelentős tárgy, amelynek az oktatás egészét végig kell kísérnie, hogy a legfőbb cél a jó és hasznos állampolgárok nevelése, hogy tanítását áthatja az erkölcsi-etikai szemlélet, illetve hogy a tanítás során alkalmazkodni kell a gyerekek életkori sajátosságaihoz, ezért fontos a történetes-mesés indítás, a túlterhelés elkerülése, a “magolás” tiltása. Vitákat valójában csak a magyar, illetve az egyetemes történelem tanításának aránya jelentett: amíg a Ratio Educationis és a II. Ratio is a hazai történelem tanítását szinte kizárólagossá tette, mondván, hogy a történelemtanítás céljainak megvalósításához bőven találunk példákat a magyar történelemben, a protestáns Ratio az egyetemes és a magyar történelem párhuzamos tanítása mellett foglalt állást.

A történelem tanítását az 1868:XXXVIII. tc. 55. §-ával rendeli el, ahol felsorolja a valamennyi iskolatípusban tanítandó tárgyakat. Itt az f) pont alatt szerepel a hazai földleírás és történet, a g) pont alatt némi általános földleírás és történet, az l) pont alatt a polgári főbb jogok és kötelességek tanítása. Az 56. § előírja, hogy a vallás- és közoktatási miniszter “időnkint” tantervben szabályozza a tartalmi kérdéseket.

A tantervekről

A törvény rendelkezései alapján tehát kiemelt szerep jut a tanterveknek az oktatás tartalmi szabályozása és belső arányai kialakítása tekintetében. A század első éveiben, 1905-ig, az először 1869-ben kiadott, 1878-ban kisebb módosításokkal újra megjelenő népiskolai tanterv van érvényben. Mindkettő a kerettantervek szűkebb típusába, az úgynevezett szillabus típusú tantervek sorába tartozik, még az iskola célját sem határozza meg, a történelemtanítás funkciójára azonban, csakúgy mint más tárgyakéra, röviden utal. E szerint a történet tanítása “a gyermeki szívnek és észnek erkölcsi és szellemi fejlesztőjévé” válik, “ez pedig a történelem tanításának a népiskolában is legfőbb czélja”; emellett “gerjesszen indulatot, ébresszen szeretetet”, keltse fel a bűn iránti undort, váltson ki “a haza és a nemzet iránt meleg ragaszkodást”, alakítsa ki a törvények tiszteletét, ami az egyéni-nemzeti boldogulás mellé állás “lassú, de biztos menedéke” — olvashatjuk az 1869-es változatban. Előírja a tanulandók között: hazai földleírás és történet, némi általános földleírás és történet elsajátítását.

A történelem mint önálló tárgy ebben a tantervben (történelem és polgári jogok és kötelességek címszó alatt) az V. és a VI. osztályban jelenik meg, heti 3-3 órában. Összóraszáma tehát a heti összóraszámon (136) belül csekély részt tesz ki, de nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy történelmi szemléletet, részben ismereteket a tanulók más tárgyak, elsősorban az anyanyelvi ismeretek elsajátíttatását és elmélyítését célzó olvasókönyvekből is szerezhettek-szereztek, amint erre maga a tanterv is utal: “Az olvasókönyvekbe foglalt történeti olvasmányok és a földrajz tanításából szerzett előismeretekre” építve kezdi meg a történelem tanulását a tanuló az V. osztályban, “a magyar nemzet történetéből válogatott életrajzi képek elbeszélésén és elbeszéltetésén” keresztül. Más népek történetének ismertetését csupán a honfoglalás előtti korok más népei történetéből vett “életképek” felvillantásán keresztül javasolja, éspedig a “korviszonyok” jelzése, az érdeklődés felkeltése céljából. A hazai és az egyetemes történet aránya némileg módosul a VI. osztályban, ahol megjelenik az ókori népek története “általánosságban”, ill. a fő cél, Magyarország összefüggő történetének ismertetése mellett szerephez jutnak az európai történelem főbb eseményei, az úgynevezett “csoportosító módszer” szerint: azaz a magyar történet áll a középpontban, vele összefüggésben, e köré csoportosítva jelenhetnek meg csupán más események. A tanterv, amely lehetővé teszi az iskolák, ill. a tanítók számára a taneszközök szabad megválasztását, a történelem oktatása terén két tankönyvet ajánl: Magyarország története, Nagy L. és Ballagi Károly, Kecskemét és Magyarország története, Bárány J. Pest.

Az 1878-as népiskolai tanterv a történelemtanítás területén mind a célt, mind a tananyagot vázolva lényegileg megismétli az 1869-es tanterv tartalmát. Változatlanul az “életképek”, az “érdekes egyének” állnak a középpontban, rajtuk keresztül pillanthat be a tanuló a kor viszonyaiba, hogy “kíváncsisága és tudni vágya is felébresztessék”. A cél: az isteni gondviselés iránti bizalom és hála, az egyén iránti szeretet, a bűn iránti undor s utálat, a haza iránti meleg ragaszkodás s lelkesítő szeretet, a törvények iránti kegyelet felébresztése és ápolása. A VI. évben szó esik az ókori népekről “a legnagyobb általánosságban”, a középpontban azonban változatlanul “Magyarország összefüggő története” áll, “kapcsolatban a vele érintkezésben élt s élő nemzetek történetével és mellék tekintettel a világtörténelem színpadán kiváló szerepet játszó nemzetek történetére”. Kerülendők: a tárgy időrendi száraz részletezése és az okozati mélyebb fejtegetések. Az óraszám sem változott, bár az összóraszám 139-re növekedett. Részletesebb a taneszközök felsorolása: itt tankönyvek, földgömbök, térképek és “szemléleti képek” szerepelnek, történelemkönyv nem.

A történelemtanítás elsődleges célja a Berzeviczy Albert minisztersége idején kiadott 1905-ös népiskolai tanterv szerint is elsősorban az erkölcsi nevelés szolgálata, de ebben a tantervben már fontos szemléletbeli változások, hangsúlyeltolódások is megfigyelhetők. Kétségtelenül a liberalizmus visszaszorulását kell látnunk abban, hogy ez a program már a “tanterv és utasítás” címet viseli, jóllehet bevezetőjében hangsúlyozza: az utasítást csupán “útmutatásként” kell értelmezni. A nemzeti jelleg, a nemzeti célok erőteljesebb megjelenését jelzi, hogy az “Utasítás” fejezet általános része már a “magyar nemzeti népiskola” vezéreszméit ismerteti, amelyek a valláserkölcs és a hazaszeretetre nevelés. Még ez is kerettanterv, de a korábbiaknál részletesebb, szerepel benne a tananyag tantárgyankénti leltárszerű felsorolása, sőt utasításokkal kiegészítve, tömören valamennyi tantárgy tanítási célját is megfogalmazza.

Az intézménytípus általános céljáról szólva kimondja: az iskola szelleme “nem lehet egyéb, mint a hazaszeretetnek, a vallás és erkölcsnek, a magyar nemzet kultúrai munkájának a szelleme". A hazafiúi és művelő hatás egyik legfőbb eszköze a történet, ill. a polgári jogok és kötelességek tanítása. Itt is hangsúlyozzák, hogy kerülni kell az adattömeg “betanítását”, de fontos szemléletbeli változások is megfigyelhetők. A tanterv “véget akar vetni annak a hibás eljárásnak, mely pusztán életrajzi alapon akarja a tanulót a történeti élet ismeretébe bevezetni. Az életrajzi alap jó, de csak ha nem mellőzzük a kor jellemzését sem...” A világtörténet minimumra szorításának hangsúlyozása arra utal, hogy változatlanul a magyar történetre koncentrál. A cél: “nemzetünk ezer esztendős múltjának és küzdelmeinek s az eseményekben és nagy történeti alakokban megnyilatkozó nemzeti erényeknek megismertetésével felébressze, ápolja és nemesítse a nemzeti önérzetet, a hazaszeretetet, a királyhűséget”. Az utasítások rész még egyértelműbben fogalmaz. A történet tanításának célja “első sorban ethikai: a nemzeti érzésnek, a hazaszeretetnek, a polgárerényeknek ápolása”, egyúttal a múlt segítségével a jelen jobb megismertetése, a “történeti érzék” felkeltése, az adatok szelekciója, az összefüggések előkészítése. “Lehetőleg mellőzzük a hanyatlás korszakait... időzzünk hosszabban az erkölcsi emelkedés lélekemelő rajzainál” — ne csorbítsuk a nemzeti önérzetet, ne keltsünk kishitűséget: “Csak az igazat tanítsuk, bátran és elfogultság nélkül, de nemzetünk forró szeretetével... Különösen tartózkodjunk a nemzeti és felekezeti elfogultságtól”.

Az V. osztályban kezdődik meg a történelemtanítás most is, de óraszáma a korábbi tantervekhez képest csökkent, heti 2 órára. Ezen az évfolyamon a történeti anyag változatlanul “nagyjaink” alakja köré szerveződik, jóllehet hangsúlyozzák az egyéni vonások, az életút bemutatása mellett a kor megjelenítésének fontosságát. A tételes felsorolás szerint kiemelt személyek: Árpád, Szent István és Szent László, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János, Hunyadi Mátyás, Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Pázmány Péter, II. Rákóczi Ferenc, III. Károly, Mária Terézia, József nádor, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, I. Ferenc József, Erzsébet királyné.

A VI. osztályban ugyancsak heti 2 óra jut a történelemre. A cél a magyar történet egészének tanítása, de a mohácsi vészig csupán ismétlésképpen, hangsúlyosabban szerepelnek “az újabb idők”. A középpontba a személyek helyett már az események, az összefüggések kerülnek, ill. a nemzeti intézmények fejlődésének bemutatása. Az egyetemes történelemre célja szerint csak annyiban tér ki a tananyag, “amennyiben ezt a nemzeti történet megértése szükségessé teszi”. Az egyetemes történet eseményei között a tételes felsorolásban az alábbiak szerepelnek: a Habsburg-világbirodalom kialakulása, a földrajzi felfedezések és találmányok, a harmincéves háború, XIV. Lajos, II. Frigyes, Poroszország felemelkedése, a francia forradalom, Napóleon, a napóleoni háborúk utáni Európa, az 1848-as forradalmak, a porosz–osztrák háború. A magyar történet tárgyalása kapcsán kiemelt súlyt kapnak “az alkotmány és a vallásszabadság védelmében” folytatott nemzeti felkelések.

Az óraszámokat illető változások kapcsán figyelembe kell venni, hogy a történelem tanításától elvett 1-1 órát a polgári jogok és kötelességek heti 1-1 órája kompenzálja ugyanezeken az évfolyamokon. A történeti jellegű tárgyak tehát látszólag nem szenvedtek csorbulást, arányuk azonban a megemelkedett összóraszámon belül (145 óra/hét) — a tárgy fontosságát hangsúlyozó megfogalmazások ellenére — csökkent.

Történelemkönyvek és olvasókönyvek

A törvény liberális szellemiségéből, az iskolafenntartók változatosságából fakadóan, a tantervek célrendszerének figyelembevételével tankönyvek, különböző műfaji értelmezést tükröző olvasókönyvek sokasága készült, külön állami és felekezeti, osztott és osztatlan népiskolák számára. Az elfogadott (ajánlott vagy megengedett) tankönyvek listáját a közoktatásügyi minisztérium hivatalos közlönyében rendszeresen közzétette, közülük választhattak az iskolák. A tankönyvírást és -kiadást mégsem kívánták a véletlenre bízni. Alapjait megszabta az a történelmünkben (a két Ratio educationis nyomán kibontakozott állami tankönyvprogram után) harmadiknak tekinthető nagyszabású, központi jellegű tankönyvprogram, amelynek kiformálására Eötvös József még az oktatási törvény tárgyalásának időszakában kiváló szakemberekből tankönyvbizottságot létesített a “népiskolai olvasókönyvek, tankönyvek és vezérkönyvek kidolgozása tárgyában". A bizottság feladata volt, hogy elősegítse olyan tankönyvek (a korabeli szóhasználat szerint “a tanításban irányul szolgáló vezérfonal"), a tanítók konkrét, napi munkáját segítő “vezérkönyvek” születését, amelyek egyrészt megfelelnek a kor oktatási-nevelési színvonalának és elvárásainak, másrészt a hazai népnevelés igényeinek és szükségeinek. Fentiek érdekében a bizottság szükségesnek látta, hogy ismert szakembereket kérjen fel a munkára, de azt is, hogy “mellettük még egy vagy két másik szakember is hivattassék fel a munkára”, továbbá, hogy legyen “szabad verseny”, azaz bárki pályázhasson tankönyvírásra.

A sugallt történelemszemlélet rekonstruálásához elemzésre kiválasztott tankönyvek esetében igyekeztünk a keletkezési időre is tekintettel lenni, tehát az 1905-ös tanterv előtti és utáni időszak terméséből egyaránt hozunk példákat. Három történelemkönyv elemzését állítjuk a középpontba, a belőlük levonható következtetéseket olvasókönyvek példaszerű idézésével kontrolláljuk. A tartalmi vonatkozások mellett utalunk a tananyag elrendezésére (blokkszerű vagy inkább a kronológiai folyamatosságot tükrözi), arra, hogy döntően milyen szövegtípusokkal dolgoznak (az ismeretterjesztő szövegek, mondák, történetek, szépirodalmi források aránya, funkciója hogyan változik).

Évtizedeken át, a századelőn is használták az elemi iskolákban Mayer Miksa életrajzokra épülő történelemkönyvét, amelyet az V. és VI. osztályok számára írt (1889-től ennek Márki Sándor által átdolgozott változatát). A Márki Sándor által “közkedvelt” tankönyvként aposztrofált munka, Mayer Miksa műve az átdolgozás során — a tantervhez igazodva — kiegészült a világtörténelem néhány nagy alakjával, olyanokéval, akiknek ismerete “a hazai történet szempontjából is kívánatos”. A görög történelemből Lükurgosz és Leonidász, Szolón és Démoszthenész, valamint Nagy Sándor, a római korból Cincinnatus, Hannibál, Iulius Caesar, Nagy Konstantin érdemesülnek méltatásra. A sor, a kronológiát követve Attilával, Mohameddel, Nagy Károllyal, Bouillon Gottfrieddel, Habsburg Rudolffal, Husz Jánossal, az Orléans-i Szűzzel, II. Mohameddel, Gutenberg Jánossal, Kolumbusz Kristóffal, Szulejmán császárral, Lotaringiai Károllyal, Savoyai Jenővel, Caraffa Antallal, Nagy Péterrel, George Washingtonnal, Bonaparte Napóleonnal folytatódik és végződik. A bemutatás során nem válik külön a hazai és az egyetemes történelem: “azon voltam — olvashatjuk Márki bevezetőjében, amelyet eredetileg a kilencedik kiadáshoz írt —, hogy a politika és hadi történelem legjellemzőbb alakjai együtt legyenek” (1. old.). A történelem szinte megszakítatlan elbeszélésfolyamként jelentkezik, az egymás után következő életrajzok az összekötő szövegeknek köszönhetően a folyamatosságot, a kapcsolatot hangsúlyozzák, néha némileg erőltetetten (ugyancsak nagy szónok volt, ebben az időben élt, ugyanolyan érdemeket szerzett), ami a stílus elbeszélő, meseszerű elemeivel kiegészülve olvasmányos, az érdeklődés felkeltésére mindenképpen alkalmas tankönyvet eredményez. A cél, jól nyomon követhetően, valamilyen erény, érték kiemelése, a jó példa követésére buzdítás. A legfontosabbnak ítélt tanulságokat dőlt betűvel ki is emeli.

Kétségkívül a nemzet áll a középpontban, ennek meghatározása már az első oldalon szerepel. Az emberiség eredetéről szólva, a Bibliára hivatkozva leírja, hogy az abban említett népek valamennyien Ádámtól és Évától, azok ivadékaitól erednek, először családok, majd nemzetségek, később törzsek, végül nemzetek alakulnak belőlük. “A nemzet már sok ezer emberből állt, kik megfogadták egymásnak, hogy minden ügyükben segítik, megtámadóik ellen pedig védelmezik egymást.” (5. old.) A kritériumok tehát a közös eredet, illetve az egymás megvédésére és segítésére tett vállalás. Az összetartozó közösség minden tagjának jogait és kötelességeit rögzítik a törvények. A nemzet nagyságát biztosító legfőbb erények ily módon: az összetartás, a törvények tisztelete (a hunok pusztulását például az okozta, hogy Attila halála után fiai egymás ellen fordultak, s “a szomorú testvérharcnak az lett a vége, hogy a hunok birodalma végleg megsemmisült” — 13. old.; a hét magyar törzs, amíg egyszerre “hét vezérük volt”, sokszor vesztett csatát, mert nem értettek egyet, ezért azután végül egy fejedelmet választottak — 15. old.; a viszálykodás, a király iránti engedetlenség vezetett a mohácsi csatavesztéshez, a függetlenségért és a szabadságért vívott harcok oka viszont az, hogy a “király nem mindig tisztelte a törvényeket” stb.), a hazafiúi önzetlenség (Cincinnatus története kapcsán nem mulasztja el kiemelni: Róma nagyságának oka, hogy polgárai éltek-haltak érte, s nem keresték saját hasznukat), a függetlenség védelmezése (I. Béla korának legfőbb érdeme, hogy függetlenségünket megvédték Henrik császárral szemben; Thököly és II. Rákóczi Ferenc érdemei), az uralkodó iránti önfeláldozó szeretet (például Károly Róbert, Nagy Lajos és Hunyadi János bemutatásakor is szerepel az a történet, amely szerint valamely csata halálos veszedelmei közepette az egyik hű vitéz ruhát-fegyvert cserél a királlyal, életét feláldozva megmenti uralkodóját).

A tárgyszerűség, a “tudományosság” kritériumai ehhez képest háttérbe szorulnak, feláldoztatnak a morális célok, az olvasmányosság, az érdekesség oltárán. Jól mutatja ezt a különböző történeti forrásértéket képviselő műfajok (ismeretterjesztő szövegek, mondák, legendák, krónikák) kritikátlan összemosása, azonos értékűként kezelése. Különösen szembetűnő ez a magyar történelem korai századai esetében (a vérszerződés pontjainak leírásában például szinte szó szerint Anonymus Gesta Hungarorumának információit látjuk viszont, I. Bélát a Vértes, a Búvár Kund vagy a Korona és kard mondájából ismerjük meg; Szent László alakjának megrajzolásához a róla készült legendák szolgálnak alapul stb.).

A magyar történet röviden így rekonstruálható a tankönyv alapján: Nagy Károlynak a keresztény nemzetek összefogása érdekében tett kísérletei után “az európai népeket egy újabb, hatalmas nép kezdte háborgatni, tudniillik a magyar” (15. old.). A magyarok Ázsiából jöttek, egy fejedelmük volt, Árpád, őt és népét a kölcsönös hűséget, a kötelezettségeket és a jogokat egyaránt tartalmazó alaptörvény, a vérszerződés kapcsolta össze. Érdekes, hogy a hun–magyar azonosság vagy rokonság századokon át uralkodó gondolata említést sem nyer, csupán arra történik utalás, Attila kapcsán, hogy a halála után szétszóródott, ill. megsemmisült hun nép maradékai térségünkben a székelyek. A honfoglalás leírásának Anonymus alapján rekonstruált változatát ismerteti ezután, jelezve, hogy amit közöl, nem “tudósok írják”, csak a hagyomány tartja. Árpád fejedelem érdeme a honalapítás mellett, hogy a pusztaszeri országgyűlésen a vérszerződés pontjainak megerősítése mellett egyéb jó és hasznos, például a rabló hadjáratokat tiltó törvényeket is hoztak. A továbbiakban Szent István (a kereszténység elfogadtatása, a koronázás aktusa, államszervező tevékenysége, törvényei, az ellene megkísérelt orgyilkos merénylet kapnak hangsúlyt), I. Béla (a függetlenség megvédése) szerepelnek kiemelten. A keresztes háborúk tárgyalásába épül be a legendák Szent Lászlója, a tudós, művelt Könyves Kálmán “portréja”. (Megemlíti Álmos és fia megvakítását, enyhítő körülményeket is keresve: a korban más népeknél is találunk hasonló kegyetlen példákat, ám Kálmánt mindezek ellenére olyannyira bántotta a dolog, hogy az emiatti bánat vitte sírba. Az Orléans-i Szűz történetének tárgyalásakor is utal Kálmán királyunkra, mondván, a Johannát rabul ejtő angolok boszorkányság vádjával elítélték és megégették, “pedig Kálmán magyar király már háromszáz esztendővel előbb hirdette, hogy boszorkányok nincsenek. Az angolok azonban ekkor még igen babonásak voltak...” — 43. old.).

A következő nagyobb egység a magyarok fejlődése címet viseli, ezen belül III. Béla, Imre és II. Endre, a gyenge és rossz uralkodó szerepelnek. Az utóbbi hibái megmozdulásra késztették a nemzetet, ami az Aranybulla elfogadását, a törvényesség továbbélését eredményezte. A tatárjárás viszontagságait, IV. Béla király erőfeszítéseit, Szent Margit életét, Julianus barát kutatásait, ill. az Árpád-ház kihalását és az új dinasztia, az Anjouk megjelenését taglaló események tárgyalását megszakítja a Habsburgok felemelkedésének, Habsburg Rudolfnak, az istenfélő, eszes és vitéz, az érdemeiért a német birodalom élére választott uralkodónak a bemutatása. Az Anjou-kor taglalása kapcsán Károly Róbert esetében a bárókkal folytatott küzdelmek állnak a középpontban (Csák Máté, Zách Felicián merénylete, ill. a király életét megmentő Szécsy Dezső története), Nagy Lajos viszont már mint a bölcs, a kitűnő, a nemzet minden osztályát felemelő uralkodó jelenik meg, aki felvirágoztatta a városokat a céhek pártfogolásával, álruhát öltve igyekezett az ország bajairól ismereteket szerezni és azokat orvosolni. Velük szemben Luxemburgi Zsigmond “magyar király és német-római császár” “állhatatlan, pazarló, kegyetlen, ám tevékeny és művelt, a magyarok által nem szeretett” uralkodó. Jellemhibáit jól illusztrálja a Husz Jánosnak tett ígérete és annak megszegése. Gyengeségeinek, a széthúzásnak egyenes következménye, hogy a terjeszkedő török birodalom mind nagyobb étvággyal és eredményességgel támad hazánkra. Érdemei ellenére (a magyar büszkeséget táplálja német-római császári pozíciója) egyértelműen negatív hős. A magyar nemzet szerencséjére azonban támad egy kivételes ember, egy ragyogó csillag, Hunyadi János, aki hősi küzdelmeivel (esetenként az érte életüket áldozó hősök — Kemény Simon — önfeláldozásának köszönhetően) képes eredményesen szembeszállni a törökkel. Fia, Mátyás, az igazságos, a főúri mesterkedések ellenére képes folytatni apja művét, a török elleni harcokat, ezzel párhuzamosan ugyanakkor a tudomány, a művészetek felvirágoztatására is jut ideje. Kiemelt szerepet kap Mátyás, az igazságos király alakjának megjelenítése. Uralma alatt a rend, a virágzás jellemezte Magyarországot.

A következő fejezet azonban már a Magyarország hanyatlása címet viseli. Ekkor, a Mátyást követő királyok alatt veszíti el szabadságát a magyar parasztság is. A háttérben az áll, hogy a török veszedelem ellen indított keresztes háborúkba az urak, a mezőgazdasági munkák halaszthatatlanságára hivatkozva nem akarták elengedni jobbágyaikat, így azok ellenük fordultak és könyörtelen pusztításokra ragadtatták magukat (tanulság nincs).

A török hódítás ideje címet viselő fejezet elsősorban a veszedelemmel szemben ellenállást kifejtő hősökkel (Jurisics Miklós, Szondy György, Zrínyi Miklós, Dobó István stb.) foglalkozik.

A harcok a függetlenségért és a szabadságért fejezet a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok és a török elleni felszabadító háborúk némileg önkényes összemosásával Thököly Imrét, Lotaringiai Károlyt, Savoyai Jenőt, Caraffa Antalt, Zrínyi Ilonát, II. Rákóczi Ferencet összefogóan tárgyalja. Kiemelt szereplők: Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc, akit a szabadság szeretete, ill. a nemzet sorsáért érzett aggodalom vitt a nemzet jogos kívánalmaiért harcba. A szatmári békekötés az adott körülmények között a legjobb megoldás. A Habsburg-Lotaringiai ház kapcsán Mária Terézia és II. József említendők. Az előbbi a jóságos, a trónja megmentéséért hálás uralkodó, akinek az előrehaladás szempontjából számos reformot köszönhetünk, hibája mindazonáltal, hogy ez összekapcsolódott nála is bizonyos, elsősorban a főnemességet érintő elnémetesítési törekvésekkel, a dicséret dominál mindazonáltal — szemben a kitűnő eszű, jót akaró II. Józseffel, akinél az elnemzetietlenítésre irányuló törekvés kap nagyobb hangsúlyt.

Magyarország legújabb kora — amely az értelmezés szerint a reformkortól a kiegyezés koráig tart — történetének eseményei mindössze 4 oldalba sűrítődnek. A kiemelt személyek: Széchenyi István, aki naggyá tette — főleg gyakorlati — alkotásaival a nemzetet, Kossuth Lajos, akinek a szerepét főleg 1848–1849 kapcsán méltatja, minthogy jórészt az ő szónoklatai bírták rá a bécsi kormányt, hogy teljesítse a magyar nemzet kívánalmait, elfogadja azokat a törvényeket, amelyek “összefoglalják és bővítik a nemzet eddigi jogait és szabadságait” (72. old.), ám a nyomában kirobbant, főleg a nem magyar ajkú népek forrongása következtében előálló viszálykodás miatt a törvényeket szentesítő V. Ferdinánd lemond, s a helyére lépő I. Ferenc József, hallgatva “magyarellenes tanácsadóira” meg akarja fosztani a nemzetet szabadságától, a nemzet pedig nem tehet mást, fegyvert fog jogai védelmében; a bukást bosszú és kivégzések követik, ám a birodalmát fenyegető nehézségek hatására végül belátta “a bölcs fejedelem”, hogy az “országok ereje csak a népek elégedettségében rejlik”, elfogadta Deák Ferenc javaslatait, s uralkodó és nemzet között megtörtént a kiegyezés. A kötet a Szózat egy részletével zárul.

Ez utóbbi korszak taglalásánál már a kor politikai kívánalmainak történő megfelelés szándéka követhető nyomon. Az osztrák–magyar viszony, az uralkodó és nemzet közötti kapcsolat kényes volta érződik minden mondatán. Szó sem esik, említés sem történik 1848 kapcsán forradalomról, a szabadságharc jórészt a fellázadt más népek elleni küzdelemként jelenítődik meg, akiknek sem létéről, sem arányáról, sem nemzeti törekvéseiről még csak említés sem történik korábban a kötetben.

Hasonló szemléletet sugallnak a korabeli olvasókönyvek. Példaként idézzük a Gyertyánffy I., Kiss A. és Radó V. által szerkesztett, az V. és VI. osztályok számára készült olvasókönyv 7., 1905-ös kiadását, amelynek a történelemmel foglalkozó részei összesen mintegy 60 oldalt tesznek ki, összefüggő blokkokba tömörítve: ezek a világtörténelemmel, a magyar történelemmel foglalkozó olvasmányokat, ill. költeményeket tartalmaznak. Jellemzőek a néhány oldalas, személyek köré épített történetek, amelyek céljuk szerint egész korszakokat reprezentálnak (pl. Szolón személye köré sűrítve felidéződik az egész athéni történelem, kiemelt értékek: kormányzati elvekként becsületesség, igazság, erő, a munka eredményeként született gazdagság, Leonidász kapcsán megismerkedhetünk a görög–perzsa háborúk történetével). A hazai történelemből ugyancsak a hősi történetek (török elleni és Habsburg-ellenes harcok) szereplői állnak a középpontban, főleg irodalmi szemelvények közlésével. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kapcsán arról olvashatunk, hogy az európai forradalmak idején a nemzet, bár “nem szándékozott koronás királya ellen fordulni, de nem mulaszthatta el az alkalmat, hogy régi és jogos kívánalmainak teljesítését hangosabban sürgesse”, s fellépésének meg is lett az eredménye: elérik a főbb célokat. Ám “némely népfajok”, “idegen ajkú, felizgatott honfitársaink” fegyvert fogtak, hogy segítsenek elnyomni a magyart, amely “jogait és szabadságát a jövőben is kész volt velük megosztani". A harc eszerint főleg a felkelt testvérnépek ellen folyt, az önvédelem kötelességéből, a bukást pedig két hiba: a trónfosztás és az orosz hadak “beözönlése” okozta. A Deák Ferencről szóló történetben is “rossz emberek”, “ellenségeink” ármánykodása rontja meg nemzet és uralkodó kapcsolatát, illetve az idegen nemzetiségek fellépése. Szerencsére “jó királyunk” rádöbben, hogy ha továbbra is rossz tanácsadóira hallgat, szétfoszlik birodalma és boldogtalanná lesznek népei, ezért — megfogadva Deák tanácsát — visszaadja az alkotmányt.

A Marczali Henrik és Földes Géza által írt, az elemi iskolák V. és VI. osztálya számára készült, 1906-ban engedélyezett rövid történelemkönyv mind forrásai szempontjából, mind a tárgyalás szemléletével új színt hoz a tankönyvirodalomba. Elsősorban is szakít a mondai alapozású, meseszerű elemeket tartalmazó hagyománnyal. Sajátos szerkesztési módszer szerint építkezik: párhuzamosan, kronologikus rendben tárgyalja a magyar és az egyetemes történeti eseményeket, jórészt, de nem egyértelműen csak magyar megközelítésből, a Kárpát-medence régi lakóinak bemutatásától az akkori jelenkorig, ám benne könnyebb és nehezebb szövegek váltakoznak, a könnyebbeket és a magyar történetet bemutatókat az V., a nehezebbeket, elemzőbbeket, egyetemes vonatkozásúakat a VI. osztály számára tervezve, amint ez a kötet végén szereplő “Mutató tábla” tartalmából kiderül. A könyvet tehát nem folyamatosan, hanem részeket átugorva-kihagyva dolgozhatták fel az iskolák.

Emelkedett hangvétele, a nemes nemzeti erények hangsúlyozása, az egyes eseményekből, korokból levonható erkölcsi tanulságok direkt megfogalmazása szembetűnővé teszi, hogy a történelem tanítását elsősorban morális-nemzetnevelő szempontból tartja fontosnak. A magyarokra jellemző erények között kiemelten szerepel a bátorság, a vitézség, a haza védelmében tanúsított harci szellem, az állhatatosság, az adott szó megtartása, a hősi önfeláldozás. A tanulságok pedig abban összegezhetők, hogy amikor összetartás, egyetértés jellemezte részben a nemzetet, részben uralkodó és nemzet kapcsolatát, a magyar történelem fényes lapjait írta, a széthúzás, az egyenetlenség pedig szomorú következményekkel járt. “Egy bölcs ember azt mondta: a történet az élet tükre. Aki ebbe beletekint, azért nézi a múltat, hogy a jövendőt lássa benne. Belenéztünk mi is ebbe a tükörbe s megláttuk, hogy amikor a nemzet a törvényt tisztelte, amikor a király és nemzet egyesült erővel igyekeztek a hazát szolgálni, boldog volt ez az ország, amikor viszálykodtak, pártoskodtak s a törvénynek nem engedelmeskedtek, bűnhődés, szenvedés várt a nemzetre. S aki ezt látta, vésse szívébe jól, hogy a jövendő boldogságát úgy készítjük elő, ha tiszteljük a törvényt és bízunk az Isten jóságában” — olvashatjuk a kötet záró soraiban. (125. old.) Hangvétele optimista, a haladás, a folyamatos fejlődés 19. századi mély hite tükröződik benne: “A nagy alkotmányos küzdelmek 1867-ben befejeződtek. Ipar, kereskedelem fellendült s a magyar ma már egészen mívelt nemzet, amelyik folyton halad tovább-tovább.” (124. old.)

Az V. osztályos tananyag Attilával kezdődik, de hun–magyar rokonságra, népazonosságra csupán a székelyek estében utal. Nem foglalkozik részletesen az eredetproblémával, csupán annyit közöl, hogy a magyarok Ázsiából jöttek, és a honfoglalás közvetlen kiváltó okaként a “vitéz” besenyők támadását jelöli meg. A “kalandos háborúk” és a letelepedés után a magyarok, hasonlóan Európa más népeihez, “nemzeti államot” alapítottak. “A történetben nagy fontosságú a nemzeti államok alakulása, mert a közös nyelven beszélő emberek jobban megértették egymást s ha védeni kellett hazájukat, lelkesebben védelmezték, mert többé nemcsak a királyért küzdöttek, hanem az egész nemzetért és a hazáért.” (15. old.) Az általában korábban is pozitívan megítélt királyok mellett elismerően szól Kun Lászlóról.

Ez a felfogása már a Habsburg–magyar viszony újszerű értelmezésével függ össze, hiszen “Kun László uralkodása pedig arról a legemlékezetesebb, hogy Ausztria hercegségét magyar fegyverek segedelmével nyerhette el Habsburgi Rudolf”. (52. old.) Később is mindig a magyarok mentették meg az uralkodóházat a veszedelemtől (lásd Mária Terézia megsegítését vagy a kiegyezést megelőző időszak szorult helyzetét). “Magyar fegyverek segítették Habsburgi Rudolfot a Morvamezőn a német császári székbe s íme, az utolsó Habsburg királyné férjének is magyar fegyverek tartották meg a német császári koronát.” (96. old.) Ez az újszerűen értelmezett viszonyrendszer érthetővé teszi, hogy a korábbiaknál jóval bátrabban értékeli-bírálja a Habsburg uralkodókat, nem szépít, nem hárítja a felelősséget rossz tanácsadókra, bécsi kormányra stb. Nem tesz különbséget I. Ferenc és V. Ferdinánd között sem, ahogy korábban érzékelhető volt, a reformokhoz való viszonyulásuk szempontjából felfogása szerint nem volt közöttük semmi különbség.

Érdekes újdonsága továbbá, hogy figyelmet fordít a dolgozó osztályokra is, többször, a megértés, a rokonszenv és az együttérzés hangján ír a szegény jobbágyokról, akik főként a főnemesek széthúzásától, ill. a zsarnok királyok túlkapásaitól “mindig a legtöbbet szenvedtek". Sajátos módon például az Aranybullát méltatva is azt emeli ki, hogy, “az Aranybulla igazi célja az volt, hogy az urak kapzsiságától és erőszakosságától védjék meg a szegény ember birtokát és szabadságát”. (39. old.) Dózsa felkeléséről ezt olvashatjuk: “mikor azután a sereg összegyűlt, eszük ágában sem volt, hogy a törökök ellen harcoljanak, hanem valóságos irtó háborút kezdettek az urak és a főpapok ellen. Azt a sok szenvedést, amit annyi éven át tűrtek, szenvedtek a hatalmasoktól, most megbosszulták” — a retorziókról szólva: “így büntették meg a szegény parasztot. Ebben a hazában ezután a munka és szenvedés maradt csak osztályrészük, s nem volt, aki védelmezze őket”. Mária Terézia és II. József kapcsán is kiemelten méltatja a jobbágyok sorsának javításáért tett erőfeszítéseiket.

Úgy tűnik, általában is az elnyomottak, a jogfosztottak oldalán áll. A kötetben a forradalmak megítélése is bátrabb. Teljesen érthetőnek tartja például a francia forradalom során alkalmazott erőszakot: “Az a szegény nép, amelyik századokon keresztül szenvedte az urak zsarnokságát, most, hogy a hatalomra jutott, igyekezett mindent visszafizetni a nemeseknek és a papoknak s olyan rémes uralmat gyakorolt, hogy ma is borzalom róla beszélni.” (108. old.) Eddig említés sem történt a könyvekben a magyar jakobinusokról, most viszont a rokonszenv hangján: Párizsban “Martinovics megismerte azokat a szép gondolatokat, melyek a francia népet lelkesítették. Amint haza jött, itthon ezekről könyvet írt s az egyenlőség, testvériség és szabadság megvalósítására a magyar nemzet is mind nyíltabban és határozottabban kezdett törekedni. A kormány erőszakkal akart gátat vetni e törekvés elé, elfogatta Martinovicsot és több társával együtt hamar ki is végezték őket.” (106. old.) 1848 kapcsán is forradalomról beszél, méltatja március 15. és a márciusi ifjak szerepét, az országgyűlés magatartásának megváltozását nekik tulajdonítva, sőt a bécsi forradalomról is szól.

Az egyház történelmi megítélésébe is bekapcsolódnak a kritikus elemek. A hatalmaskodó főurak mellett ostorozza a hatalmaskodó főpapokat is. A reformáció okai között nem csupán az emberek megváltozott gondolkodását említi, hanem az egyházi állapotok romlását is: “Különösen bántott mindenkit, hogy érdemtelen emberek juthatnak magas hivatalokhoz, ha van pénzök, amivel vesztegessenek. Emellett a papok is nagyon elhanyagolták szent dolgaikat, s a népnek ők maguk mutatták a rossz példát.” (75. old.) Nem feledkezik el az ellenreformáció során elkövetett túlkapásokról, erőszakos cselekedetekről sem. Méltatja azt a kulturális fellendülést, amit a reformáció indított el: “A reformáció nagy szakadást okozott a keresztény egyházban, de azért megvolt az a nagy haszna, hogy nyomában mindenütt fellendült a nemzeti irodalom. A protestánsok mindenütt iskolákat állítottak, a népnevelésre nagy gondot fordítottak. Természetes, hogy a római katolikusok is követték a példát s nem akartak hátramaradni. Ennek a nemes versengésnek mindenütt nagy hasznát látta a nép.” (76. old.)

A korábbiaknál árnyaltabban kezeli a történelmi problémákat, jól nyomon követhető ez például a reformkor tárgyalása kapcsán. Ez korszak már nem mint egyfajta egységes, belső vitáktól mentes periódus jelenik meg, amelynek elindítója Széchenyi, kiemelkedő alakja 1848-ban és főként a szabadságharc idején Kossuth, s lezárója következetes 48-asságával a “haza bölcse”, Deák Ferenc, hanem a reformprogramok sokféleségét felvonultató időszak, ahol is Széchenyinek a reformok ütemét illető elképzelését többen, így pl. Wesselényi kétségbe vonják, s a reformok körét is ki akarják terjeszteni, például az ipar fejlesztésére. A szabadságharc kapcsán beszél ugyan a nemzetiségek szembefordulásáról, de nem bennük, hanem a bécsi politikában és a császári csapatokban látja a fő ellenséget. Nyíltan szól az önkényuralom koráról, s nem minden elégtétel nélkül említi meg, hogy 1867-ben azt az Andrássy Gyula grófot nevezték ki miniszterelnöknek, akit korábban távollétében halálra ítéltek. A kiegyezés sem a “jó király” belátásának köszönhető, hanem annak, hogy a magyar nemzet nem engedett, és a magyarok nélkül meggyengült Ausztria a külpolitikai bonyodalmak következtében rákényszerült álláspontja felülvizsgálatára, az engedményekre.

Az egyetemes történet bemutatása is tágabb dimenziókat kap. Új, eddig nem vagy alig taglalt kérdések ismertetésére vállalkozik, mint például pápaság és császárság küzdelme, a keresztes hadjáratok, Anglia felemelkedése, a munkásosztály megjelenése, kezdeti — jogos — követelései, pl. a gabonavám elleni fellépése, a keleti kérdés és az orosz birodalom terjeszkedésében rejlő veszélyek mint a jövendő megoldásra váró problémája. A polgári értékrend térnyerését jelzi, hogy kiemelten foglalkozik az ipar, a kereskedelem, a polgárság fejlődésével, a tudományok növekvő szerepével is.

Összességében árnyaltabb, nyitottabb szellemiségű, a köznemesi réteg mellett a népre is figyelő, tágabb európai perspektívákat figyelembe vevő, az elnyomottakkal szimpatizáló, a klérus bírálatától sem visszariadó tankönyv, amely a magyar nemzettudat számára új forrásokat keres, a kereszténység védőbástyája gondolat halványabb, az osztrák–magyar viszony viszont egyértelműen a mi javunkra billenti a mérleget. Nem a magyarság tartozik hálával Ausztriának, hanem az és az uralkodóház a magyaroknak. A dualizmus belső vitái alakulásától ez nyilván nem választható el. A nemzetiségekről, nemzetiségi problémákról viszont egyáltalán nem beszél.

A tudományosság igényeinek való megfelelés fontosságát hangsúlyozza a népiskolák V., majd VI. osztályai számára írt, 1908-ban megjelent tankönyveiben Farkas Sándor “állami tanítónőképezdei igazgató”. A kötetekhez írt előszavában, amellett, hogy leszögezi, tankönyve igazodik a hivatalos tanterv irányelveihez, megfogalmazza saját vezérlő elveit is: ezek szerint kerülni kívánja a fölösleges adalékokat, törekszik a bizonytalanság, az “ingadozó tanítás” kiküszöbölésére, “határozott s igaz minden oldala”, egyúttal megfogalmazza, mire kell kiterjednie a történelem tanításának: a politikai történetre, mely terület felfogása szerint lényegileg az emberiség küzdelmeit, a harcokat, a háborúkat foglalja magában, ill. azt, hogy milyen erőfeszítéseket tett valamely nemzet a maga fennmaradásáért, az alkotmánytörténetre, azaz annak vizsgálatára, milyen jogokat tudtak maguknak biztosítani az állam polgárai, de a fentiek mellett figyelembe kell vennie a műveltség területén elért eredményeket is. Tankönyveinek újdonsága, hogy a kötetek végén összefoglalót ad és törekvése szerint igyekszik némi módszertani útmutatással is szolgálni.

Az V. osztály számára írt kötet tartalmilag “a törzsszerkezet korától” a kiegyezésig kíséri nyomon a magyarok történetét. A tárgyilagosságra, a biztos ismeretek közlésére irányuló szándékának gyakorlati megvalósítását jelzi, hogy mind a magyarok eredetéről, mind a letelepülés koráról szólva érzékelteti a tudás bizonytalan voltát, különválasztja egymástól, hogy mit tart a hagyomány és mit mondanak “a tudósok”. Anakronizmus lenne, ha a mai álláspontok ismeretének fényében tennénk mérlegre különböző megállapításainak történeti értékét, a tudomány ma sem egyértelmű, sokat vitatott megállapításai, az azóta eltelt korszak kutatásai ismeretében értékelnénk munkáját. Nem is ez a célunk. Inkább a kor problémái ismeretében választottunk ki néhány, általunk fontosnak ítélt szempontot az elemzéshez

Kiemelten szerepel az V. osztály számára készült kötetben a magyar alkotmányosság fejlődése. A magyar alkotmányos rend gyökerei itt is a vérszerződésig nyúlnak vissza. A keresztény királyság berendezkedése kapcsán azt emeli ki, hogy István, tiszteletben tartva a vérszerződés pontjait, a királyi tanács és a különböző tisztségviselők intézményét létrehozva hatalmát megosztotta a nemzettel. A következő királyok alatt a nemzet területben, erőben gyarapodott, ám a gyenge kezű II. Endre királysága alatt a főurak elhatalmasodtak, a jobbágyok nyomorogtak, ínségre jutott az ország. A bajok orvoslására alkotta meg a nemzet az alaptörvényként értelmezett Aranybullát, amely kimondta az ellenállás jogát a zsarnok királyokkal szemben. A tatárjárás idején is a főurak ármánykodása nehezíti az ellenállást (a gyenge király mellett a későbbiekben is ők tétetnek felelőssé az ország valamennyi bajáért). Felvirágzást jelent az ország korábbi állapotához képest az Anjouk trónra kerülése (a nemzet királyválasztási jogának érvényesülése). Kiemelt érdemeik: a bárók hatalmának megtörése és a gazdasági virágzás kibontakoztatása. Különösen Nagy Lajos kap pozitív megítélést. A Zsigmond-kor csupán érintőlegesen és főként negatívan jelenik meg. E “sötét idők” tették lehetővé a török terjeszkedését, ám a gondviselés szerencsére kiváló hősöket ad a nemzetnek Hunyadi János és Hunyadi Mátyás személyében. Uralmuk, főleg Mátyásé, a nemzeti királyság fénykora. Mátyás a megrajzolt kép szerint vitéz, bátor, leleményes, valamennyi háborúját a preventív önvédelem, ill. a jogos bosszú motiválja. “Nemzetünk e legnagyobb fiát” — különös módon — polgári családból származónak mondja, és felvázolt portréjában a népmesei Mátyás-kép elevenedik meg. Az újabb romlást és sötét időket megint csak a főurak pártoskodása idézte elő II. Ulászló alatt, amikor is “legtöbbet szenvedett a szegény jobbágyság”. (52. old.) Érthető ezért, hogy a török elleni keresztes háborúra gyülekezett nép legnagyobb ellenségének a földesurát látta, ellene lépett fel a Dózsa-féle lázadás során. Érdekes, hogy szimpatizál is e mozgalommal, érzékeltetve a jogos sérelmeket, ugyanakkor el is ítéli, mondván: “de meg is bűnhődtek a pórok”, büntetésük az örökös szolgaság lett. A mohácsi csatavesztés a fentiekből következően nem más, mint az egymással meghasonlott nép büntetése, amelyben a főurak királlyal szembeni hatalmának növekedése, a főurak és köznemesek ellentéte, ill. a szegény nép sorsának romlása egyaránt szerepet játszanak. A bűnös versengés egyértelmű következménye a kettős királyválasztás és az ország három részre szakadása.

A Habsburg–magyar viszony értelmezése szempontjából figyelemre méltóak a következő fejezetek, amelyek kiemelik Erdély szerepét a független Magyarország védelmében. A Habsburg-ellenes szabadságküzdelmeket az alkotmányosság és a vallásszabadság védelmében indított jogos nemzeti harcokként értelmezi a szerző: e célokért fogott fegyvert Bocskai, a “szabadságért élni, halni kész” férfiú (62. old.), majd Bethlen Gábor. Harcuk jogilag is megkérdőjelezhetetlen, az Aranybulla ellenállási záradékára épül. Lipót abszolutisztikus törekvései, az országot a török kiűzése után örökös tartományként kezelő jogtalanságai ellen, jóllehet a szabad királyválasztás jogával együtt az ellenállási záradékról is lemondott, megmozdul a nemzet, élére áll II. Rákóczi Ferenc, “a magyar szabadság apostola és vezére”. A küzdelmet végül is eredményesnek ítéli, hiszen a szatmári békekötéssel helyreállt az alkotmányosság és a vallásszabadság, a fegyvert fogók pedig amnesztiában részesültek.

A Pragmatica Sanctio koraként aposztrofált XVIII. századból méltatja III. Károlyt, a “jóindulatú, okos” uralkodót, aki sok bölcs törvényt hozott, tiszteletben tartotta az országgyűlés jogait, igyekvő, szorgalmas lakosságot telepített az országba, akik rövid idő alatt felvirágoztatták az ipart és a kereskedelmet. Érdekes, hogy a Pragmatica Sanctio kapcsán csak a nőági örökösödés elfogadásáról beszél, utalást sem tesz az elválaszthatatlan kapcsolatra, amiben kétségkívül az igen kényes 19. századi problémák (szabadságharc, kiegyezés körüli viták) értelmezésének előkészítését kell látnunk. Mind Mária Terézia, mind II. József kapcsán törekszik a tárgyilagosságra, méltatja felvilágosult intézkedéseiket, bírálja az egységes birodalom megvalósítására irányuló szándékukat — a kritikai elem természetesen erősebb II. József esetében, aki “erőszakosan rombolt és alkotott” s még a koronát is “félretette”.

A következő időszak, 1848–1849-ig a modernizációért, ki nem mondottan a polgárosodásért vívott küzdelmek értékelése jegyében fogant. Kiindulópontnak az 1790:X tc.-t tekinti, ez ugyanis, részben a francia forradalom hatására belátja, hogy sok újításra volna szükség (az értelmezés szerint a francia forradalom meghirdette az egyenlőség, testvériség jelszavát, ám a francia nép gondolatait “nem lassan s mérsékelten, hanem hirtelen akarta megvalósítani” (81. old. ), ami sok ember pusztulását okozta és sok bajt okozott Európában. (Óvatos megfogalmazásaiból nem a forradalom céljainak, csupán a megvalósításukra alkalmazott eszközöknek a kritikája olvasható ki). Küzdelem kezdődik nemzet és király között a modernizációért, ill. az állapotok konzerválásáért. Utal rá, konkrétumok megnevezése nélkül, hogy a nemzet legjobbjai már ekkor sem “a nemesség jogait hangoztatták, hanem egyenlővé akarták tenni a jobbágyságot is a nemességgel” (81. old.).

A reformkort és általában a 19. századot taglaló fejezet “A királyság egységesítése. Az alkotmány átalakítása” címet viseli. A Szent Szövetség korát európai dimenzióban általában a “szomorú évek” jelzővel minősíti, ami ellen, “szerencsére” a “legtöbb helyen” megmozdult a nép. Ennek is köszönhető, hogy 1825-re I. Ferenc országgyűlést hív össze, ami értékelése szerint fordulópontot hozott a magyar történelemben, minthogy “király és nemzet ekkor kezdte meg azokat az újításokat, melyek által 1848-ra megvalósultak nálunk is a szabadság, egyenlőség, testvériség gondolatai”. (82. old.) Az utat Széchenyi István, a “lángeszű” főúr mutatta meg, szóval és tettel, az uralkodó reformok mellé állásában múlhatatlan érdemeket szerzett a magyarok kívánságait jól ismerő József nádor, a legnagyobb érdem mindazonáltal Kossuth Lajosé. Lángeszével, varázs szónoklataival vezére lett nemzetének. Hatására március 15-én nálunk is “megmozdult a nép” (a forradalom kifejezés használatától óvakodik), s az események sodrának az uralkodó sem tudott többé ellenállni, elfogadta április 11-én a nemzet által elé terjesztett törvényeket, amelynek hatására “egyforma lett mindenki”. “Boldog volt az ország”, ám a király hamarosan megbánta, amit adott, a “nemzet azonban nem engedett”, ez vezetett a szabadságharchoz. Tehát nem az uralkodó rossz tanácsadói a bűnbakok, nem is a más ajkú népek, azaz a nemzetiségek, mint számos korábbi tankönyvben, utóbbiakról ezen értelmezésben szó sem esik, hanem maga az uralkodó. Határozottan elítéli az önkényuralom korát és a megtorlásokat.

A kiegyezéshez vezető folyamat kapcsán kiemeli, hogy az uralkodó a nemzet támogatása nélkül annyira meggyengült (ezt mutatja a krími háború idején tanúsított magatartása, az olasz háborúk negatív mérlege, ill. a porosz–osztrák háború kimenetele), hogy “belátta”, nem boldogul a magyar nemzet nélkül, elfogadta a magyar nemzet Deák Ferenc képviselte álláspontját, miszerint a nemzet kivívott jogaiból semmit sem enged, de újakat sem követel. A kiegyezés értelmében a két országnak közös uralkodója van, ám egymástól teljesen független, külpolitikai szempontból azonban egységet mutat, azért közös a külügy, a hadügy és a közös hadsereg költsége, a pénzügy.

A kiegyezés kapcsán — némileg eltúlozva a valóságot — megállapítja, hogy a nemzet kitörő lelkesedéssel királlyá koronázta Ferenc Józsefet, s ettől kezdve király és nemzet vállvetve igyekszik emelni az ország jólétét, szellemi műveltségét. A közös erőfeszítés eredményeként fellendült a földművelés, az ipar és a kereskedelem, a vasút és a tudomány. “És ez a haladás, ez a boldogulás biztosítva is van addig, míg a magyar nemzet trónján a ‘legalkotmányosabb király, I. Ferenc József ül’.”

A VI. osztály tankönyve az egyetemes történelem összefüggésrendszerébe kívánja illeszteni az V. évfolyamon megszerzett ismereteket. Egyrészt megfogalmazza, mit kell történelmen értenünk (“a történelem olyan eseményekkel foglalkozik, melyek igazak, s amelyek az egész emberiség sorsára és művelődésére hatással voltak” — 5. old.), másrészt megismerteti a tanulókat a történelem akkor elfogadott tagolásával, miszerint 476-ig, a római birodalom bukásáig ókorról, ettől kezdve 1492-ig, Amerika felfedezéséig középkorról, attól kezdődően viszont újkorról kell beszélnünk. E periodizációt követi az események tárgyalásánál maga is. Újszerű, hogy ezen belül valamennyi nép történetének bemutatásakor elhelyezi azt a történelmi térben és időben, kitér uralmi formáira, hitvilágára, gazdálkodására, műveltségére, összegzi, milyen eredményeket köszönhet nekik a mai emberiség. A görög történelem méltatása kapcsán megállapítja: ettől kezdve Európa lett az emberi műveltség színtere, azaz a kultúra letéteményese. Megállapításai alátámasztására régészeti leletekre, általában történeti forrásokra hivatkozik.

Az ókort követően az európai és magyar történeti eseményeket párhuzamosan tárgyalja. Fontosabb európai témái: a “római-német császárság”, a lovagvilág és a keresztes háborúk (megjegyzendő, hogy bár ez utóbbiakat egyértelműen a pogányság ellen vívott harcokként értelmezi, arra is utal, hogy a hadak szükségletei által kiváltott növekvő keresletnek köszönhetően hozzájárultak az ipar és a kereskedelem fellendüléséhez, egyúttal a különböző, főleg a földrajz és a természettudományok fejlődéséhez, a “találmányok” [puskapor, ezzel összefüggésben a harcászat átalakulása, a könyvnyomtatás, a mágnestű]), Amerika felfedezése, a Habsburg-világbirodalom kialakulása, a reformáció (amit a találmányok szaporodásával, a tudás fejlődésével, a Biblia és a római katolikus egyház tanításai közötti megfelelés megkérdőjelezéseként értelmez) és az ellenreformáció, a harmincéves háború (mint vallásháború), az európai abszolút monarchiák (az “önkényuralom kora”, XIV. Lajos), Poroszország felemelkedése és Nagy Frigyes, akinek javító, felvilágosító intézkedéseit emeli ki, azaz “a felvilágosult önkényuralom” megtestesítőjeként jeleníti meg, a francia forradalom (hátterében az ország gazdasági leromlása, elszegényedése, a terheket viselők jogfosztottsága áll, ami végül is forradalomhoz, kegyetlenségekkel járó polgárháborúhoz vezetett, egyúttal azonban kimondta az állampolgári jogegyenlőséget — mivel pedig Európának más országaiban is el volt nyomva a nép: az egyenlőség, a testvériség és szabadság gondolatai Európa-szerte terjedni kezdettek” —, méltatja Napóleon tehetségét és érdemeit, mindaddig, amíg világuralmi törekvései miatt nem válik maga is zsarnokká), a csendőrséget, katonaságot, önkényuralmat, a népek újbóli jogfosztását megvalósító Szent Szövetség, az ellene lázadó “szabadságharcok, a kiegyezést megelőző időszak jogos olasz egységtörekvései, a német egység kérdése.

Az egyetemes történelem eseményeivel párhuzamosan, mint jeleztük, újratárgyalja a magyar történetet is. Tagolása, korszakolása és értékelése lényegileg követi az V. osztályos könyvet, hangsúlyeltolódások figyelhetők meg ugyanakkor a tematikában. A politika- és eseménytörténeti tárgyalás részben ismétlésszerű, részben a korábbiak teljesebb kibontását tartalmazza. Bátrabban ítéli el a zsarnok uralkodókat, akiknek már nem csupán a nemzet jogainak megsértése, de általában az “újításhoz” való negatív viszonyulás is bűnük. I. Ferenc például “nem csak az újításoknak állotta útját, hanem üldözőbe vette mindazokat, akik a franciák által hirdetett tanításokat terjeszteni óhajtották. Ezért fejeztette le a király Martinovics Ignác apátot is, s ezért vetették börtönbe a nemzet sok kiváló fiát”. (85. old.) Hangsúlyt kap a gazdaság-, életmód-, társadalom- és művelődéstörténet tárgyalása. Az Anjouk kora egyúttal az ipar és a kereskedelem felvirágzását, a polgárság megbecsülését (renddé szervezését Zsigmond alatt), a műveltség emelkedését is hozta. Mátyás uralkodásánál a tudományok fejlődése, a művészetek pártolása konkrét művek felsorolásával, sőt illusztrációként történő közlésével ad teljesebb képet a “nemzeti királyság fénykoráról”. Számba veszi a török kor alatti gazdasági pusztulást stb. A reformkori küzdelemben kiemeli az írók, költők szerepét.

A két kötet együttesen a polgári fejlődés és értékek melletti kiállást sugallja, aminek megvalósulását Magyarországon a hagyományos, a vérszerződésre visszavezethető alkotmányosság, hatalommegosztás, nemzet és jó uralkodó együttmunkálkodása eredményeképpen lehet elérni.

A tankönyvekben bekövetkezett szemléletváltást, a polgári értékek előtérbe kerülését, a zsarnokság elítélését kevésbé lehet érzékelni az olvasókönyvek esetében. A népiskolák IV. osztálya számára 1907-ben kiadott (Gáspár János, IV. o. 1907, átdolg. Sebesztha Károly) olvasókönyv történetei és irodalmi szemelvényei például a hazaszeretet érzésének felkeltése, “a mi kedves hazánk” középpontba állítása mellett elsősorban az uralkodó iránti hűségre (a “király személye szent és sérthetetlen, s aki róla rosszat mond vagy aki a nevét káromolja, fogsággal lakol” — 14. old.), a társadalmi viszonyok konzerválására (hiszen még Szent István osztotta fel a nemzetet nemességre, papságra, polgárságra, jobbágyságra, szolgákra) kívánnak nevelni. 1848 kapcsán sem beszél forradalomról, csupán Kossuth érdemeinek köszönhetően elfogadott “üdvös” törvényekről, amelyek bevezetését a bécsi udvar meg akarja akadályozni. s ezért ellenünk bujtogatja “az ezer év óta velünk békésen élő nemzetiségeket” s osztrák seregeket küld elnyomásunkra. Gáspár Jánosnak az V. és VI. népiskolai osztályok számára írt, 1913-as olvasókönyvének III. fejezete (Olvasmányok a történelem és az alkotmánytan köréből) hasonló értékeket sugall.

A “Katholikus iskolások olvasó- és tankönyve" 1911-es kiadása érinti magyarok és nem magyarok problémáját, deklarálva, hogy az országban, Magyarországon a legtöbb embernek magyar az anyanyelve, de vannak más anyanyelvűek is, ám ezek egymással békésen megférnek. Hasonló szemlélet bontható ki a katolikus falusi iskolák számára 1917-ben kiadott olvasókönyvből. Az “Olvasmányok a történelem és a magyar alkotmányosság köréből” című fejezet szerint hazánk őslakói a rómaiak és a hunok, akiknek uralkodója, Attila bölcs volt és igazságos, egyszerűen élt, ám vendégeit gazdagon látta el, őket követték a térségben az avarok, majd a hunok rokonai, a magyarok, akik a meghódított népeket ugyanazokban a jogokban részesítették, mint a magyarokat, azaz testvéreikké fogadták őket, következésképpen a törvények előtt mindenki, ha nem is volt magyar, “egyforma” volt. Érdekes, hogy a Habsburg–magyar viszony taglalásánál, a Pragmatica Sanctio kapcsán megemlíti az elválaszthatatlan kapcsolat tényét is. Sajátos az 1848-as “események” megítélése. Forradalomról nem esik szó, csupán fontos törvények elfogadásáról, amelyek azonban a bécsi kormány ellenzése és az általuk felbujtott nem magyar ajkú népek lázadása miatt nem léphetnek érvénybe. Végül, minthogy a viszályból sok veszteség háramlott Ausztriára is, az uralkodó “hallgatott” Deák Ferencre, s visszaállította az alkotmányt. “A szabadságát visszanyert nemzet királyunk bölcs uralkodása alatt gyors fejlődésnek indult.” (222. old.) Magyarország ezredéves ünnepe tehát király és nemzet együttmunkálkodása, összhangja jegyében telhetett.

Az elemzett kötetek korlátozott száma természetesen nem teszi lehetővé általános érvényű következtetések levonását a történelemoktatás tartalmi-szemléleti megítéléséről, mindazonáltal néhány tendencia, tanulság talán a fentiek alapján is levonható. Ezek között a legfontosabbnak tűnik, hogy bár a korszak egészére a történelemoktatás erkölcsnevelő, etikai vonatkozásai a legjellemzőbbek, fokozatosan előtérbe kerülnek az ismeretek növelését célzó törekvések, és nemcsak a nemzeti, hanem az egyetemes történelem vonatkozásában is. Ennek jegyeit fedezhetjük fel kétségkívül az életrajzi alapú történelemoktatás fokozatos visszaszorulásában, a tudományosság kritériumának való megfelelésre törekvésben, a magyarcentrikusság oldódásában, a magyar történet és egyetemes történet arányának az utóbbi javára történő módosulásában. Elsősorban nevelni akarnak a történelem eszközével, az értékrendek terén azonban eltolódások figyelhetők meg, a polgári értékek javára. Az alapvetően államelméleti indíttatás mindvégig jellemző, de a kötelező törvénytisztelet mellett a nemzeti célok is nagyobb hangsúlyt kapnak az alkotmányosság: király és nemzet együttműködésének jegyében. Úgy tűnik, egyetlen ponton nincs elmozdulás az egész korszakon belül, ez pedig a nemzeti-nemzetiségi viszonyok taglalása. A magyar államiságon belül szinte említést sem nyernek az itt élő más népek, legfeljebb 1848–1849 kapcsán, akkor is negatívan mint a szabadságharc legfőbb okozói. Sem arányukról, sem körülményeikről, törekvéseikről nem esik szó.

Úgy tűnik, az iskolában, az alapszintű képzésben megszerezhető történelmi ismeretek, az oktatásban tapasztalható változások ellenére, kevés kapaszkodópontot nyújthattak a magyar történelem további eseményeit megélni szerencsések tájékozódása, a történelmi traumák feldolgozhatósága szempontjából.

Az OTKA-kutatás folytatásaként folyamatban van annak feldolgozása, hogy a tanítóképzős történelemoktatás szemlélet- és értékrendszere miként követte a népiskolai képzés célrendszerének változását, mennyiben mutatható ki szinkronitás vagy aszinkronitása a felkészítő és a felhasználó iskolatípus programjaiban.

 

Jegyzetek:

(1) Pontos adatok az iskolázottságról a korszakból nem állnak rendelkezésre, minthogy az 1910 előtti népszámlálások, összeírások csupán az írni-olvasni tudásra kérdeztek rá, más adatfelvételekből azonban lehet következtetni. Tudjuk például, hogy 1910-ben az aktív keresők — akik ekkor a népesség 40,1%-át alkották (1,2% inaktív kereső, illetve 58,7% eltartott mellett) — 93,1%-ának a legmagasabb iskolai végzettsége 6 osztálynál kevesebb, illetve legfeljebb 6–7. osztály volt. (Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen. Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1996. 84. és 85. táblázatai.)

(2) Lásd Szabolcs Ottó: A történelemtanítás hagyományai Magyarországon. In Történelempedagógiai Füzetek. 1. sz. 11–23.

(3) A törvény szövegét lásd pl. Az 1868. évi XXXVIII. tc. a népiskolai történelemoktatás tárgyában. Magyar Törvénytár. Bp. 1986. Millenniumi emlékkiadás. Idézi: Dokumentumok a magyar nevelés történetéből. 48–53.

(4) A tanterv-tipológiához lásd Bollókné Panyik Ilona: Az iskola kezdő szakaszának állami tantervei a magyar nevelés történetében. In: A helyi tanterv készítésétől a tanítási óráig. BTF Továbbképző Füzetek 2. BTF, Bp. 1996. 40.

(5) Függelék a népiskolai törvényhez. A M. Kir. Vallás- és Közokt. miniszter által az 1868-ik XXXVIII. tcz. értelmében kiadott tanterv nép- és polgári iskolák, valamint a képezdék számára. Kiadja Lampel Róbert. Pest 1869. 34–35.

(6) Ugyanott.

(7) Tanterv az elemi népiskolák számára az 1868. évi XXXVIII. t.-cz. értelmében. Kiadatott a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter 1877. évi augusztus hó 26. napján 21 678. szám alatt kelt rendeletéből. In: Népoktatási törvények és rendeletek tára. Szerk.: Tóth József. Bp. 1884. 405–406.

(8) Lásd ugyanott, 418–419.

(9) Tanterv és utasítás az elemi népiskolák számára. Bp. 1905. A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszternek 1905. évi június hó 16-án 2202. eln. sz. a. kelt körrendelete valamennyi királyi tanfelügyelőhöz. VIII.

(10) Ugyanott.

(11) Ugyanott, XXXIII.

(12) Ugyanott, 147.

(13) Lásd ugyanott, 21.

(14) Mészáros István: A tankönyvkiadás története Magyarországon. Bp. 1989. 111–112.— Az 1868 és 1945 között megjelent iskolai tankönyvek listáját, illetve ezek katalógusát az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Kötetkatalógusok címmel folyamatosan adja közre, Pozsár Istvánné szerkesztésében. A népiskolai, a gimnáziumi, a reáliskolai és a reálgimnáziumi tankönyvek katalógusa 1984 és 1987 között jelent meg.

(15) A bizottság céljait és munkáját röviden összefoglalja: Mészáros István: A tankönyvkiadás története Magyarországon. 103–108. Az 1868. augusztusi népiskolai tankönyv-konferencia jegyzőkönyvét közli: Dölle Ödön: A nevelészet története. Pest 1871. 261–285.

(16) Mayer Miksa (1842–1886) — pedagógus és író, számos tankönyv szerzője, az Országos Tanszermúzeum első igazgatója, 1868–1873 között a Néptanítók Lapja szerkesztője.

(17) Márki Sándor (1853–1925) — történetíró, egyetemi tanár, az MTA tagja.

(18) Történelem a magyarok és más népek múltjából vett életrajzokban. Elemi népiskolák számára. Írta: Mayer Miksa. Átdolgozta: Márki Sándor. 10. kiadás. Bp. 1890. 1.— A kötetből vett idézetek oldalszámait a továbbiakban a szövegben közöljük, zárójelben.

(19) Olvasókönyv az V. és VI. osztály számára. Szerkesztették Gyertyánffy I., Kiss A. és Radó V. 7. kiadás. Bp. 1905.

(20) Marczali Henrik (1856–1940) — történetíró, egyetemi tanár, az MTA tagja. Széles körű munkássága (összefoglaló művek, tanulmányok, cikkek) a pozitivista történetírás kiemelkedő hazai képviselőjévé tette.

(21) A történet kis tükre az elemi iskolák V. és VI. osztálya számára. Írta dr. Marczali Henrik és Földes Géza. Engedélyezve elemi népiskolák számára a 28 628/1906. számú miniszteri rendelettel. Bp. é. n.

(22) A történet kis tükre az elemi iskolák V. és VI. osztálya számára. Írta dr. Marczali Henrik és Földes Géza. Engedélyezve elemi népiskolák számára a 28 628/1906. számú miniszteri rendelettel. Bp. é. n.

(23) Farkas Sándor — 1911-től az állami tanító- és tanítónőképző intézetek szakfelügyelője, számos földrajzi és történelmi tankönyvet írt.

(24) Történelem a népiskolák V. osztálya számára. Az új tanterv szerint. Írta Farkas Sándor állami tanítónőképezdei igazgató. Bp. 1908.; Történelem a népiskola VI. osztálya számára. Az új tanterv szerint. Írta Farkas Sándor állami tanítónőképezdei igazgató. Bp. 1908.

(25) Olvasókönyv a népiskolák IV. osztálya számára. Írta és szerkesztette Gáspár János. Az új népiskolai tanterv alapján átdolgozta Sebesztha Károly. Bp. 1907.

(26) Első köt. A kath. népiskolák II. és III. o. számára. Szerk.: több katholikus tanító. Bp. 1911.

(27) Katholikus falusi iskolák olvasó- és tankönyve. Osztatlan falusi népiskolák III–VI. osztályai használatára. Az új tanterv alapján szerkesztette: Ember Károly. Bp. 1917. 192–224.

 

 

Felhasznált irodalom

Olvasókönyv az V. és VI. osztály számára. Szerkesztették: Gyertyánffy I., Kiss A. és Radó V. 7. kiadás. Bp. 1905.

Olvasókönyv a népiskolák V. osztálya számára. Írta és szerkesztette Gáspár János. Az új népiskolai tanterv alapján átdolgozta Sebesztha Károly. Bp. 1907.

Katholikus iskolások olvasó- és tankönyve. Első köt. A katholikus népiskolák II. és III. osztálya számára. Szerkesztette több katholikus tanító. Bp. 1911.

Katholikus falusi iskolák olvasó- és tankönyve. Osztatlan népiskolák III—IV. osztályai használatára. Az új tanterv alapján szerkesztette Ember Károly. Bp. 1917.

Képes magyar olvasókönyv az elemi népiskolák V. és V. osztályai és az ismétlő iskolák számára. Szerkesztette: Komáromy Lajos, Lakits Vendel, Littenberger Ágost, Péterfy Sándor. 3., javított kiadás. Bp. 1890.

Képes magyar olvasókönyv az elemi népiskolák V. és VI. osztályai és az ismétlő iskolák számára. Szerkesztette: Komáromy Lajos, Lakits Vendel, Littenberger Ágost, Péterfy Sándor. 4. kiadás, Bp. 1985.

Történelem a népiskolák V. osztálya számára. Az új tanterv szerint. Írta: Farkas Sándor állami tanítónőképezdei igazgató. Bp. 1908.

Történelem a népiskolák VI. osztálya számára. Az új tanterv szerint. Írta: Farkas Sándor állami tanítónőképző-igazgató. Bp. 1908.

Történelem a magyarok és más népek múltjából vett életrajzokban. Elemi népiskolák számára. Írta: Mayer Miksa. Átdolgozta: Márki Sándor. 10. kiadás. Bp. 1890.

Olvasókönyv a népiskolák V. és VI. osztálya számára. Szerkesztette. Gáspár János. Átdolgozták: Farkas Sándor, az állami tanító- és tanítónőképző-intézetek kir. szakfelügyelője, Úrhegyi Alajos, állami tanítóképző-tanár, gyakorlóiskolai tanító a budapesti VI. ker. állami tanítónőképzőben. Első kiadás. Bp. 1913.

A történet kis tükre az elemi iskolák V. és VI. osztálya számára. Írta dr. Marczali Henrik és Földes Géza. Engedélyezve elemi népiskolák számára a 28 628/1906. számú miniszteri rendelettel. Bp. é. n.

Tanterv az elemi népiskolák számára az 1868. évi XXXVIII. t.-cz. értelmében. Kiadatott a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter 1877-ik évi augusztus hó 26. napján 21.678 szám alatt kelt rendeletéből. In: Népoktatási törvények és rendeletek tára. Szerk.: Tóth József. Bp. 1884.

Tanterv és utasítás az elemi népiskolák számára. A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszternek 1905. évi június hó 16-án 2202. eln. sz. a. kelt körrendelete valamennyi királyi tanfelügyelőhöz. Bp. 1905.

Az 1868. évi XXXVIII. tc. a népiskolai közoktatás tárgyában. Magyar Törvénytár. Bp. 1896. Millenniumi emlékkiadás.

Mészáros István: A tankönyvkiadás története Magyarországon. Bp. 1989.

Dokumentumok a magyar nevelés történetéből, 1849–1919. Szerkesztette, magyarázatokkal és jegyzetekkel ellátta Köte Sándor és Ravasz János. Bp. 1979.

Bollókné Panyik Ilona: Az iskola kezdő szakaszának állami tantervei a magyar nevelés történetében. In: A helyi tanterv készítésétől a tanítási óráig. BTF Továbbképző Füzetek 2. Bp. 1996.

Oktatáspolitikai koncepciók a dualizmus korából. Szerk. Mann Miklós. Bp. 1987.

Mann Miklós: Kultúrpolitikusok a dualizmus korában. OPKM, Bp. 1993.

Kardos József–Kelemen Elemér: 1000 éves a magyar iskola. Korona Kiadó Kft., Bp. 1996.

Gunst Péter: A magyar történetírás története. Debrecen, 1995.

Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen. Központi statisztikai Hivatal, Bp. 1966.

Szabolcs Ottó: A történelemtanítás hagyományai Magyarországon. Történelempedagógiai Füzetek, 1. sz. Bp. 1997.

Szebenyi Péter: Feladatok, módszerek, eszközök. Budapest 1970.

Unger Mátyás: A történelmi tudat alakulása középiskolai történelemtankönyveinkben. Budapest 1976.