Az irodalom műfajainak kezdeteit a történelem előtti messzeségek homálya fedi. Ki tudja, mikor nézett az ember a végtelen magasságokba és könyörgött irgalomért vagy segítségért? Ebben a szorongásos elmerengésben már benne lappangott az imádság, a vallásos líra, a zsoltár, a himnusz. Vagy mikor mondott egy férfi a vágyott nőnek olyan szavakat, amilyenekkel nem szokás mindennap beszélni? Persze az is meglehet, hogy nő mondott ilyen szavakat egy férfinak. Akármelyik mondta, ez már szerelmi líra volt. A munkadalok és a csatadalok is sokkal régebben váltak az élet mozzanataivá, mielőtt még írni tudtak volna, hogy lejegyezzék a szövegeket. Szöveg azonban már volt. Mire az emberi társadalmak beléptek az írott történelembe, mire az őstársadalmakban csírázni kezdett a civilizáció, már sokárnyalatú lírai költészet színesítette az életet. — Az epika, vagyis az elbeszélő műfajok, akár énekelték, akár elpletykálták, talán még a lírai formák kialakulásánál is régebbiek. Mire az emberiség az idők mélyéből belépett a történelembe, volt már eposza, meséje, anekdotakincse is. Időjósló megfigyelésekben, varázslók gyógyító tanácsaiban, az istenek vélt természetéről szóló felvilágosításokban már az ismeretterjesztő műfajok is ott lappanganak. — Tehát a műfajok gyökerei ismeretlen messzeségekig nyúlnak vissza az időben. Csak a dráma az az egyetlen műnem, amelyek kezdetét naptári pontossággal ismerjük.

Ez a dátum: Krisztus születése — azaz időszámításunk kezdete — előtt 534 tavaszán, Dionüszia ünnepe. Ekkor történt, hogy a közeli Eleuszisz nevű faluból Athén városába érkezett néhány szekérrel egy Theszpisz nevű férfi, aki otthon Dionüszosz isten papja volt. Jó néhány társával együtt jött, hogy Athén főterén — az Agorán — bemutassa az istenükről szóló áhítatos, de egyben gyönyörködtető játékot, amelyet — azóta is úgy tudjuk — ez a Theszpisz talált ki, és társaival együtt kidolgozott. Az utasok le is szálltak a piactéren. A jövevényeket körülvevő sokaság ámulva vette észre, hogy jó néhányan kecskebőrbe öltöztek, fejükre is kecskefejet ábrázoló álarcot tettek. Vezetőjük, Theszpisz pedig olyan szőlőkoszorút rakott a fejére, olyan venyigeostort tartott a kezében, olyan piros palástot kerített a vállára, amilyet Dionüszosz isten festett szobrain láthatnak az áhítatoskodók. Azt persze mindenki tudta, hogy a kecske Dionüszosz szent állata, tehát amikor a kecskék körülvették az istennek öltözött papot, ez egyszerre ígérkezett szertartásnak és mulatságnak. Az összegyűlt piaci sokaság ennek láttán nézőközönséggé változott, kíváncsian várták, mi fog itt történni. A kecskék pedig énekelni kezdtek, énekelve kérdezték az istent, ki és mi légyen ő. Az pedig válaszolt, elmondván, hogy ő maga Dionüszosz isten, aki kalandos úton visszatért anyai ősei városába, Thébába, ahol egy gonosz király tagadja az ő isten voltát, és tiltja az emberek örömére kitalált borivást. Vagyis ezen a legeslegelső színházi előadáson az a téma került színre, amely ettől kezdve végigkíséri és kísérti a görög drámatörténetet, és ami témája lesz jó 120 évvel később a legutolsó klasszikus görög tragédiának, Euripidész “Bakkhánsnők” című művének.

Eléggé hiteles emlék, hogy így kezdődik el a dráma és vele a színház története. Ezzel az egész irodalomban egy lényeges új lehetőség bukkant fel: a megjelenítés. — Egészen odáig, ha a költő, a történetíró, a mesélő vagy a pletykázó valamit közölt, az befejezett volt: a múltban történt. A cselekmény akár évszázadokkal, akár percekkel, de mindig korábban játszódott, mint ahogy elmondották. Theszpisz és társai játékában azonban az esemény akkor történik, amikor a nézők látják és hallják. Ha dalnok mondaná, akkor valahogy úgy hangzanék, hogy “Dionüszosz isten a messzi Tmolosz- hegy tájáról elérkezett Théba városába” — ez Theszpisz szájából így hangozhatott: “Itt vagyok Thébában, most érkeztem keletről, a Tmolosz-hegy tájáról, itt találkoztam a gonosz Pentheusz királlyal, aki tagadni meri isten voltomat”. — Vagyis a befejezett múlt mostanná, jelenné változott. Az elbeszélő műfajok fejezeteit felváltják a dráma műfajok jelenetei. A drámák szövegével az egész irodalomtörténet új fejezete kezdődik.

A dráma azonban olyan helyszínt igényel, amilyen nem volt — mert nem kellett — a többi műfajnak. Egy szerelmes férfi és egy szeretett nő bőven elegendő a lírai költészethez, az imádkozó embernek pedig még a magány is elég. Az epikához nem kell bonyolult helyszín. Ha egy idős énekes leül az erdő szélén egy fatönkre, és körülállja néhány kíváncsi — ez éppen elegendő, hogy nevezetes elődökről hallgassanak érdekes éneket. — Nem így a dráma! Ahhoz megfelelő hely szükséges, azt előre meg kell írni (tehát nélkülözhetetlen az írás–olvasás tudása), be kell tanulni. Számos embernek össze kell gyűlnie, hogy meghallgassák. Vagyis a drámához színház kell. A színház pedig már nem is irodalom, hanem egy másik művészet. Ha pedig a drámához megszervezték a színházat, a színháznak újabb drámákra van szüksége.

Theszpisz kezdeményezése megszülte a színházat, az athéni színház igénye kialakította a drámaírás művészetét. Az a nevezetes első athéni előadás tehát az időszámítás előtti 534-ben volt. Ettől kezdve Athén egyik kedvelt szórakozása volt a színházakban játszott dráma, amely azonnal keresni kezdte a maga irodalmi formáját. Jó néhány név maradt fenn az előkészítőkből, de azt az irodalmi formát, amelyet mindmáig drámának nevezünk, az az Aiszkhülosz teremtette meg, aki Theszpisz bemutató játéka után 9 évvel, 525-ben született ugyanabban az Eleuszisz nevű faluban, ahol Theszpisz volt Dionüszosz isten papja. Mire ő felnövekedett, az athéni nép körében már kedvelt játék volt a kecskék éneke. Ez a “kecskeének” azután merőben más értelemmel került bele a kultúra, az irodalom és a színház történetébe. Kecske ugyanis görögül “tragosz”, ének görögül “oidia”, tehát kecskeének: “tragoidia”. Innét származik a komoly hangú drámák műfaji elnevezése. Idővel majd ezt fogják megkülönböztetni a falusi nép durva beszédjéből, a “kommosz”-ból származó másféle, a “közönséges” ének, a “kommopsidiá” (vagyis komédia) nevétől. Majd a tragédia és a komédia kölcsönösen hatni fog egymásra, de más-más gyökerekből fakadtak. Hiszen védő istenasszonyaik, múzsáik is különbözőek: a tragédiáé Melpomené, a komédiáé Thália. Mindkettőjüknek azonban egyaránt szüksége volt arra a társadalmi fejlődésre, amely a gazdálkodásban kialakította a piacot, az árutermelést és a pénzgazdálkodást, a politikában pedig a szélesebb körű népuralmat, a démokrateiát, amit mi latinosan demokráciának mondunk.

A görög démosz szó népet jelent, de a települési egységek (községek, városi kerületek) önkormányzatát is. Krateia pedig az uralom, hatalom ógörög formája. Ha a magukat “legjobb”-aknak (görögül “arisztosz”-oknak) nevező földesurak birtokában van a közhatalom, ez az arisztokrateia; ha a közösség legjobbjai tartják kezükben a politikai uralmat, ezt — minthogy a pénz görög megfelelője “timé”, a gazdagság istenét pedig “Plutosz”-nak hívják — timokrateiának vagy plutokrateiának nevezték. Ha pedig a nép — pontosabban a lakóhely szabad emberei, illetve az ő nevükben és érdekükben a lakóhely önkormányzata vívta ki a mindenki beleszólását lehetővé tevő közhatalmat —, az uralmi rendnek démokrateia volt a neve attól kezdve, hogy erre a görög városállamokban igény támadt. (Az ókor óta eltelt évszázadok folyamán még jó néhány hatalmi változathoz fűzték a -krateia, illetve a -krácia képzőt. Volt olyan igény, hogy a bölcsek, a tudósok uralkodjanak, ezek az elméletek szofokráciáról ábrándoztak (a szophosz bölcset jelent). Ahol és amikor a hatalmon lévő férfiak kegyencnői szereztek túl nagy politikai befolyást, pornokráciáról beszéltek (porné a prostituált közönséges felhangú görög formája, a finomabb forma a hetaira volt); ahol viszont a hivatalok lélektelen ügyintézései uralkodnak a mindennapi ember ésszerűsége fölött, ott az iroda, hivatal francia bureau (büró) formájából alakított bürokrácia szóval illetik a hatalom megnyilvánulását.

A demokrácia attól kezdve társadalmi eszmény és igény, amióta az ókori görög városokban tudatossá vált az a lehetőség, hogy a lakosság többségének meghatározó beleszólása legyen a közös ügyek intézésébe, dönthessen a mindenkit érintő és érdeklő ügyekben. Ehhez az kellett, hogy a többség ráébredjen saját erejére, amely korlátozhatja az addig hatalmon lévők erejét, és felismerje, hogy sok mindenben más az érdekük, mint a földek urainak. Azok a társadalmi küzdelmek, amelyek a jogtalanok, illetve csekélyebb jogúak érdekében megindultak, és mintegy két évszázad alatt elérkeztek az athéni demokrácia azóta is példázatos fénykoráig, a görög városállamokban időszámításunk — vagyis Krisztus születése — előtti VII. és V. század közti emberöltőkben zajlottak. Ennek a küzdelemsorozatnak terméke volt az intézményeknek és a tudattartalmaknak mindaz a változása, amely sok egyéb közt létrehozta az irodalomban a drámát, a művészetek világában pedig a színházat. Ezért kell a demokrácia fejlődésének vázlatos történetével kezdeni, ha érteni kívánjuk a drámatörténet kezdeteit.

A göröglakta földek rendkívüli tagoltsága folytán az állammá szerveződés igen kis földrajzi egységeken belül következett be. A tenger szigeteinek lakossága egymástól függetlenül jutott a fejlődés különböző fokára. A partszegély kitörésre alkalmas öblei, a belső szárazföld hegyekkel övezett zárt völgyei egységekként határozták meg, hol tartott tovább a pásztorkodó életforma, hol a földművelés másféle munkarendje, és a hamar kialakuló hajózás folytán hol indult fejlődésnek a kereskedelem és az árukészítéshez szükséges kézművesség. Ilyen körülmények közt a fejlődés üteme igen egyenetlen volt. Már a homéroszi időkben — vagyis a Krisztus előtti első évezred elején — jellegzetes szerveződési forma volt a “polisz”, amelyet mi “városállam”-nak szoktunk fordítani. Ez nagyobb, már városnak nevezhető település és a környékbeli falvak, tanyák, legelők, szántóföldek együttes területe volt. Néhány város körül terjedelmesebb, a szomszédságtól természetes határokkal (hegyekkel, vizekkel) elzárt vidék feküdt, amelyet a központi, tehát legerősebb település urai hatalmuk alá kényszeríthettek. Ilyen volt a tengerparti Athén hatósugarában az Attikai-félsziget, ilyen a déli Peloponnészosz-félszigeten Spárta középponttal Lakónia. A kezdetektől egészen a görög világot egyesítő Nagy Sándor koráig, a IV. századig az itteni történelmet s vele az egész európai történelem kezdetét néhány város és néhány sziget vetélkedő fejlődése és hatalmi törekvése határozta meg. Legkorábban Kréta (még a II. évezredben), majd Argosz és ősidőkben épült hegyi várának, Mükénének urai, a kis-ázsiai partszegélyen hamar kereskedésre kapott Milétosz, Epheszosz és Halikarnasz-szosz, az utak és kikötők szerencsés találkozásánál kialakuló Korinthosz, a hegyek védte termőföldek középpontjában uralkodó Théba.

A görög mondavilág mesébe illő, de valódi történelem formálta eseményei jórészt ezeken a tájakon játszódnak, ezekhez fűződnek a legrégebbi közös görög emlékek. Ám a VII. századtól kezdve a legerőteljesebb hatóerő a két merőben eltérően fejlődő, de egyaránt nagyvárossá, politikai és katonai hatalommá magasodó polisz, Athén és Spárta vetélkedése. Utólag visszatekintve történetükre, a legfeltűnőbb társadalmi fejlődésük egyenlőtlensége. A korai patriarchális királyságból a magukat legjobbaknak — görögül: arisztokratáknak — nevező legnagyobb földesurak köztársaságává alakulás, majd a meggazdagodott kereskedők és iparosok arisztokrata érdekeit szolgáló katonauralom, élén a hadvezér–uralkodóval, a türannosszal (akit mi igen pontatlanul hol zsarnoknak, hol kényúrnak nevezünk, holott az arisztokratákkal szemben egy más szélesebb társadalmi réteg szervezője és őre volt; persze olykor valóban zsarnoki, kényúri eszközökkel). Ez előzi meg és készíti elő a szaporodó szegényebb és legszegényebb tömegeknek politikai tudatosodását, és a VI. századra jellemző pártküzdelmeket a földbirtokos arisztokrácia, a gazdag polgárok köre, a timokrácia és a néptömeg (persze csak a szabad emberek és nem a rabszolgák) párttá szerveződése, a demokrácia. A fejlődésnek ez az iránya leginkább Athénban figyelhető meg. Az állandóan a szomszédok feletti uralomra, hódításra készülő Spárta katonai rendszere pedig belső fejlődésében annyira elmaradott, hogy amikor Athénban az V. században a demokrácia győzedelmes társadalmi forma, akkor Spárta még mindig a királyságnál tart, ipara, kereskedelme alig van, kitűnően képzett katonasággal uralkodik a nála sokkal fejlettebb gazdaságú, társadalmú, kultúrájú poliszok és környékük felett. Az athéni embernek mindig félnie kell Spártától, de megveti a kaszárnya szellemű spártait. A spártai gyűlölet indulatával megveti a szerelmi költészetben, a karénekekben, az otthonok változatos ételeiben gyönyörködő, szerinte elpuhult, férfiatlan athénit. Spártában egyszerre nevetséges és felháborító, hogy Athénban Dionüszosz isten szertartásából látványos mulatságot csináltak, amit színháznak neveznek. — De a szüntelen vetélkedés, gyűlölködés, ellenségeskedés ellenére, amikor az V. század első két évtizedében ott a közös nagy veszedelem: a perzsa hódító, kénytelenek egymással szövetkezni. S miközben a védekezésben egyesülő görög poliszok népe világcsodaképpen legyőzi és visszaszorítja a perzsa nagyhatalmat, Athén és Spárta közt szakadatlan a súrlódás, a vetélkedés. És amikor elkövetkezik a közös diadal — Spárta maradibb, mint bármikor, Athén pedig az egész akkori világ fejlődésének élén jár. Ehhez a fejlődéshez tartozik az is, hogy a színház és a dráma már a VI. és V. század fordulóján igényelt társadalmi közös élmény. Az előkészítők közt már Aiszkhülosz is megjelent. És közvetlenül a nagy győzelem (480) után Athénban felépül a Dionüszosz-színház, amely évszázadokra példája és mintája minden színháznak. S ekkor Aiszkhülosz megírja, a színház pedig előadja azt az új tragédiát, amely mindmáig alapformája minden drámának.

Athént földrajzi helyzete választotta ki a többi polisznál nagyobb lendületű fejlődésre. A tenger közelsége, a hozzá tartozó Pireusz jó kikötője, a szárazföld egészétől elkülönülő félsziget, Attika legeltetésre is, földművelésre is alkalmas térsége határozott arcéllel kialakuló falvaival így együtt igen jó gazdasági alapot adott valamennyi egymást váltó államformának. Már az ősi, törzsi körülmények közt kialakuló királyság is tekintélyes hatalom volt a környező s lassan állammá váló pásztor- és parasztközösségek között.

Kezdetei a közemlékezetben mitológiai múltakba vesztek. Hiszen köztudomású volt, hogy maga Pallasz Athéné istennő alapította, méghozzá oly módon, hogy ekével felszántotta az attikai földnek ama részét, amelyre városát tervezte, ott sárkányfogakat vetett, s hamarosan minden egyes sárkányfogból kikelt és gyorsan magasra nőtt egy-egy athéni őslakó. Idővel az attikai földek régi birtokos családtagjai úgy tudták és hirdették, hogy ők a sárkányfogból kikeltek vér szerinti leszármazottai. Ez a későbbi arisztokrácia “magából a földből” valónak nevezte magát. (Görögül: “auto khtóné” — innét származik az ősnemesség máig is használatos “autokton” jelzője.) Ez a még törzsekben élő, nemzetségi, közös földeket birtokló szántóvető közösség és a környező mezőkön legeltető, de állandó otthonul falvakat építő pásztornép olyan magát szervező, védekező és kifelé támadó hadsereget létrehozó közösséget tudott alkotni, amelyet már államnak nevezhetünk. A fegyveres had zöme nyilván a mindig harcias pásztorokból választódott ki, tisztjeik-vezéreik nyilván a földek urainak családjából kerültek ki. Az ilyen családias szervezet élére közös atya-vezér-bíró-főpap teendőkkel állította a közakarat a bátorságával vagy bölcsességével, esetleg szervező és fegyelmező képességével kitűnt férfiút, a királyt, akinek tekintélye megkövetelte, hogy az istenek világából származzék.

Szinte az egész görög földön a királyi családok vagy közvetlenül valamelyik istentől vagy közvetetten egy félistentől származtak. Az eposzok (hősköltemények) és később a tragédiák főalakjai voltak, s akiknek görög elnevezése hérosz, azaz magyarul hős. Ez az eredetileg félistent jelentő hős tehát epikus és drámai főalak lett: az irodalmi mű hőse. Így lett mondai alakot jelentő főnévből az a melléknév, amellyel már régóta a bátor, a meg nem alkuvó, a másokért kiálló tiszteletreméltó alakokat jellemeztük. A mondává halványuló legrégebbi görög királyok, így az athéniak is félistenekként maradtak az emlékezetben. Hiszen félisten volt az Égeusz nevű athéni király, akinek nevét mindmáig az Égei-tenger őrzi, és még istenibb félisten volt ennek fia, az a Thézeusz, aki megölte a Minotaurusz nevű félig ember, félig bika alakú szörnyet, harcias amazonkirálynőt vett feleségül, Athén uralmát és dicsőségét kiterjesztette a tenger szigeteire. Ennek a félisteni családnak utolsó és múlhatatlan dicsőségű sarja volt Kodrosz király. Az ő története — bármennyire is kétséges a hitelessége — jól példázza, hogy viszonylag békés lehetett a átmenet a királyságból az arisztokrata köztársaságba. Ezek a birtokos urak gyakorlatilag már az állam igazi urai voltak, semmi szükségük nem volt a kezdetlegesebb szervezetből visszamaradt atyakirályságra.

Minden bizonnyal a legtöbb esetben ezen a fejlődési fokon a királyt megölték és a hatalmat a legnagyobb hatalmú kevesek vették át (kevesek uralma, ez görögül “oligarchia”). Az emlékezés pedig úgy őrizte meg, hogy a derék arisztokraták megölték vagy erőszakkal elűzték a gonosz utolsó királyt, és az egész közösség — gazdagok, szegények — érdekében ők lettek az állam igazságos urai. (Emlékezhetünk, a rómaiak is így emlékeztek vissza a gonosz és dölyfös Tarquinius Superbus király és a nála is becstelenebb családja elűzésére és a példaszerűen becsületes arisztokrata köztársaság megszervezésére.)

Athénban azonban másképpen végződött az állam korai, királyi szakasza. Bármennyire is mítosz jellegű, de talán valóban történeti magja van Kodrosz király halálának. Az emlékezés úgy örökítette meg, hogy félelmetes ellenség közeledett nagy haddal Athén ellen. Ilyenkor mind a két fél jósokhoz fordul, hogy előre láthassák a háború kimenetelét. A legilletékesebb jóslat pedig azt mondotta, hogy amelyik félnek a vezére az ellenség fegyverétől elesik, az lesz a győztes. Amikor pedig a két sereg már szemben állt egymással, Kodrosz király titokban levetette vezéri öltözékét, letette királyi kardját, piszkos külsejű közembernek álcázta magát. Így közelítette meg az ellenség előőrsét. Hangosan gyalázni kezdte őket, mire azok rárohantak és megölték. A hamarosan körébük sereglő katonák felismerték, hogy a halott, aki az ő fegyverüktől pusztult el, maga Kodrosz, a félistenek leszármazottja, az athéni király, az ellenség vezére. Mindenki ismerte a jóslatot, amely szerint azok győznek, akiknek a vezére elesik, míg a másik vezér még él. Megrettent az egész támadó sereg, a biztos vereség elől azonnal visszavonultak, elvonultak Athén alól. Az athéniak pedig nemcsak mély gyászban és ünnepélyes tisztelettel temették el valóban isteni hősként, hazájukat megmentve önszándékából elesett királyukat, hanem úgy döntöttek, hogy nincs senki, aki méltó lehetne arra, hogy Kodrosz utóda legyen. Ezért soha többé nem emelnek maguk fölé királyt. Helyette és minden király helyett a legjobbak, azoknak utódai, akik magából az athéni földből nőttek ki, tanácsban határoznak, mi hogyan legyen Athénban és az Athén irányította attikai falvakban. Hogy így kezdődött-e pontosan az arisztokrata köztársaság Athénban? Ki tudja! A mítoszok jó részének történelmi magja van, és a történelem túl régi szakaszai — néha a közeliek is — elvegyülnek mondai elemekkel. De annyi bizonyos, hogy kezdetben volt patriarchális királyság, és utána arisztokrata köztársaság következett. Athén pedig közel volt a tengerhez, földjein dúsan termett a gabona, nyájai bőven adtak gyapjút. Athénban ki kellett alakulnia egy piacnak, ahol találkozhattak olyan, hajókon érkező idegenekkel, akik fémárukat (fegyvert, szerszámot) cseréltek gyapjúfonalra vagy éppen szőttes holmikra, vagy értékes rezet adtak búzáért. Egyes athéniak maguk ültek hajóra, hogy termékeiket valahol messze elcseréljék elefántcsontra, esetleg ékszerekre, amelyekért a földesurak még több eladható gabonát adnak. És a VII. század elején a kis-ázsiai Lüdiában feltalálták a pénzt. Ez a hasznos jószág minden vásárolható–eladható dolog közös értékmérője, amely arra is alkalmas, hogy vagyont halmozzanak fel belőle, igen rövid évek alatt elterjedt nemcsak a görög világban, hanem a Földközi-tenger valamennyi partvidékén is.

Ahol van hajózás és van pénz, ott gazdagodni lehet a kereskedelemből. A kereskedőknek bőséges árukínálatra van szükségük, az árukat pedig kézművesek állítják elő. A kereskedőknek szükségük van kovácsokra, edénykészítő fazekasokra, szövetet készítő takácsokra, sarukészítőkre. Ezeket az árukat a földek urai is vásárolták, volt is pénzük rá, hiszen a búzát és a gyapjút jó pénzért megvették tőlük a hajós kereskedők. A köztársaság arisztokrata urainak meg a világjáró hajósoknak már kevés volt a hazai kézműves, kevés a hajóépítő, kevés a hajók kormányhoz és vitorlákhoz értő legénysége, tehát hívták, csábították a távolabbi föld fiait: jöjjenek, Athénban jó pénzért jó munkát találnak. Tehát a szigetekről és a szárazföldi környékről áradt Athén felé a dolgos emberek tömege.

A rabszolga még nem volt olyan általános munkaerő, egyelőre csak a hajók evezőseiként és az úri házak cselédjeiként használták a hadifoglyokból és szabadságvesztésre ítélt bűnözőkből rabszolgaságba süllyedt, emberi jogukat vesztett szerencsétleneket. De a munkaszükséglet kialakította a szabad szegények alsó osztályát, meg az olyan, ezeknél jobb módú, de mégsem vagyonos munkálkodó tömegeket, akiknek nem voltak polgári jogaik. De még a viszonylag vagyonosabb, idegenből érkezett kézműveseknek, piaci kalmároknak, hajósoknak sem voltak olyan jogaik, mint a földek arisztokrata urainak, meg azoknak a leggazdagabb hajósgazdáknak, nagy műhelyekkel dolgozó iparosoknak, akiket az arisztokraták polgárjogokkal ruháztak fel. Volt tehát a VII. és a VI. század fordulóján egy már nagy létszámú polgári réteg, amely vissza kívánta szorítani az arisztokrácia korlátlan hatalmát. Nemcsak Athénban volt ez így. A néhány hasonlóképpen fejlettebb poliszban, a kis-ázsiai Milétoszban, Szamosz szigetén, Leszboszon és fővárosában, Mütilénében — hasonlóképpen igyekezett a meggazdagodott polgárság visszaszorítani a kizárólagos hatalmához ragaszkodó arisztokráciát. Athén azonban ezeknél is fejlettebb társadalmi szervezetű volt, polgársága tudatosan készült leszámolni az arisztokráciával. Persze Athénban világjáró hajósaik révén tudták, mi történik a hozzájuk hasonló igényű távolabbi polgárság körében. Tudták, hogy a fegyveres erők, a korábban arisztokrata elgondolások alapján szervezett hadsereg tisztjei hogyan hajlandók a gazdag polgárság érdekében szembefordulni létrehozójuk, a földbirtokos kevesek ellen. Manapság puccsnak vagy államcsínynek neveznők azokat a fordulatokat, ahogy a gazdaságilag–társadalmilag fejlettebb poliszokban a katonaság fővezére a hadsereg segítségével magához ragadta a főhatalmat és egyeduralkodóként került az állam élére, szolgálva a gazdag kereskedő–iparos–hajósgazda köröket.

A VI. század ennek a fordulatnak a korszaka. Korinthoszban Periandrosz, Leszboszon Pittakosz, Szamoszon a kiemelkedően tehetséges Pilükratész egyeduralkodóként emelkedik a köztársaság urává, a kereskedő és a kézműves leggazdagabbak érdekeit szolgálva. Ezek a katona uralkodók voltak a türannoszok. A türannoszok sokkal inkább előképei a későbbi királyoknak, mint a régi patriarchális baszileuszok. A görög tudatban inkább jelenti a királyt, mint a baszileusz. Például az a szophoklészi tragédia, amelyet mi Oidipusz királynak fordítunk, a görög eredetiben “Oidipusz türannosz” címet visel. Az arisztokrata uralomhoz képest a türannoszok uralma némiképpen már a demokrácia előjátékának tekinthető. Éppen Athénban, még mielőtt Peiszisztratosz türannoszként magához nem ragadja a hatalmat, a polgári igény már pillanatnyi főhatalomhoz segíti Szolónt, akinek törvényhozása olyan előjátéka a demokráciának, amilyen nem található a többi poliszban. Ebben a VI. században már olyan következetes a társadalmi fejlődés, hogy kezdenek kialakulni az V. század hatalomért vetélkedő pártjainak — az arisztokratáknak, a gazdagoknak és a demokratáknak — körvonalai. Szolón, majd Peiszisztratosz néhány évtizede már annak az athéni demokráciának az előjátéka, amely majd sok egyéb mellett a drámát és a színházat is létrehozza.

A VII. század folyamán a kisebb–nagyobb görög államok nagy részében már megszűnt a királyság. (Persze néhány helyen sohase szűnt meg, vagyis megmaradt mindaddig, amíg a IV. században Nagy Sándor az egész területet egyetlen birodalommá egyesítette.) Spárta és a nagy kiterjedésű északi országok (Epirusz, Makedónia) — amelyekben a gazdálkodás és a társadalmi fejlődés sokkal elmaradottabb volt, mint a tengerközeli, élénk piaci életet, külkereskedelmet folytató, árutermelő-pénzgazdálkodó poliszok java részében — nem fejleszthettek olyan pénzes polgárságot, de még olyan meggazdagodott földesúri arisztokráciát sem, amely elmozdította volna az államformát a harcias-patriarchális királyság állapotából. A legtöbb állam azonban már arisztokrata köztársaság volt, tehát a földek urai — főleg a legnagyobb birtokok gazdái — igazgatták, kormányozták a várost és a hatalmuk alá tartozó falvakat. De ugyanebben a VII. században a hamar általános gyakorlattá vált pénz megnövelte — leghamarabb a tengerparti városokban — a gazdagodó, majd meggazdagodott iparos-kereskedő-hajós polgárságot és az őket szolgáló városi szegény népet. Az arisztokrata jellegű VII. század után a VI. század olyan társadalmi feszültségeket alakított ki, amelyek együtt már a demokrácia előjátékának tűnnek. A városi rétegeken belüli fokozódó ellentétek, a kevesebb jogúak igénye több jogra, a szegényebbek igénye jobb életkörülményekre megrendíti a régi intézményeket, és új társadalmi jelenségeket hoz létre. Módosul a költészet, az istenek szertartásrendje, a politikai viták az arisztokratikus “öregek tanácsá”-ból (a “gerusziá”-ból, amelyet majd később Rómában ugyancsak öregek tanácsának, latinul “senatus”-nak fognak nevezni) kikerülnek a város “főteré”-re (az “agorá”-ra, amelynek úgyszintén latin nevét, a “forum”-ot örököltük.) Az új vallási szertartásformák készítik elő azt is, hogy még ebben a VI. században Dionüszosz isten ünnepének áhítatos kórusa átformálódjék tömeggyönyörködtető játékká, drámává, és ettől kezdve az “istenek otthoná”-t — görögül “theátron” — ne imahelynek, hanem “színház”-nak értsük. (Ahogy a “múzsák otthonát”, a “muszeion”-t műalkotások gyűjteményének értjük már ez idők óta.)

Az persze nem véletlen, hogy ebben a században — a még uralmon lévő arisztokrácia, a már jelenlévő polgári gazdagság, a már megjelent városi szegénység korában — bontakozott ki, jelent meg a polgári költészet. Korábban már volt rég kialakult hősköltészet, tanítóköltészet, munkadal, csatadal, de a VI. század heves vitái, a teendők egyéni problémává válása költői tárggyá tette az egyéni véleményeket és az egyéni érzelmeket. A politikai költészet, a szerelmi líra, a bordal ebben a társadalmi közegben jelenik meg. Legelső képviselői — a pároszi Arkhilokhosz, a leszboszi Alkaiosz és az athéni Szolón — nagyjából kortársak. Valószínűleg nem is tudtak egymásról, koruk ihlette őket, és azt egyéni helyzetük és sorsuk határozta meg, hogy az arisztokrata apától és rabszolgalány anyától származó “fattyú” Arkhilokhosz anarchista dühvel csapkod ide-oda, az arisztokrata Alkaiosz a régi, úri rend múlását siratja, míg a politika szükségszerű útját megértő józan Szolón a méltányosságnak, a kölcsönös megértésnek nemcsak példaszerű törvényhozója, hanem első művészi kifejezője, halhatatlan költője is lesz. Szolón egy pillanatig úgy áll az arisztokrata köztársaság élén, hogy az állami intézményeket előkészíti a demokráciára. Törvényei maradandó hagyományok a későbbi fejlődés számára (ahogy költészete maradandó hagyomány minden humánus tartalmú irodalmi eszmevilágnak.)

A gyakorlati társadalmi átrendeződés a demokrácia felé azonban egy látszólag nagyon nem demokratikus közjáték körülményei közt, a türannoszok uralma alatt kezdődik el. Manapság katonai diktatúrának mondanók a VI. századra oly jellemző türannoszok uralmát. A híres türannoszok — Polükratész Szamosz szigetén, Periandrosz Korinthoszban, Pittakosz a leszboszi Mütilénében, Peiszisztratosz Athénban — mind olyan tehetséges és sikeres hadvezérek, akik a már alapos társadalmi feszültségek belső csatározásai után katonáik élén megdöntik az arisztokrata köztársaságokat, és olyan egyeduralmat, királyság jellegű államrendet szerveznek, amelynek legfőbb haszonélvezői és ezért rendíthetetlen támaszai a már meggazdagodott és politikailag öntudatosodott kereskedők, ipari nagyüzemek tulajdonosai, szállítmányozó hajósgazdák, vagyis a felnövekedett polgárság. Ugyanakkor azonban a türannoszok igyekeznek a szegény rétegek igényeit is annyira szolgálni, hogy azért ne csorbítsák a gazdagok érdekeit. A katonauralomnak nélkülözhetetlen szüksége van a szegény tömegekre, hiszen innét kerül ki uralmának alapja, az állandó hadsereg. Kétségtelen, hogy a nagy tömegek minden igényét nem lehet kielégíteni, hiszen ez a gazdagok érdekeit sértené. Az arisztokratákat sem lehet semmibe venni, mert a földek birtoklása még mindig nagy erőt jelent. Ezért a türannoszoknak folyton egyensúlyozniok kell arisztokraták és szegények között. De éppen ez a jól látható, világos körvonalú elkülönülés a türannosz képviselte gazdagok érdeke, az arisztokrácia kívánságai és a szegények nem szűnő igénye készíti elő a tudatosodó politikai pártokat, amelyeknek küzdelméből fog kialakulni az V. század példaszerű demokráciája. — Kétségtelen azonban, hogy a demokrácia elveinek alapvonalai már Peiszsztratosz három évtizedes uralma előtt megfogalmazódnak és igénnyé válnak Szolón törvényeiben, s nem kis részben költeményeiben is. Peiszisztratosz után pedig már megszervezett pártok küzdelmei alakítják ki azt a társadalmi helyzetet, amely a perzsa háború viharai után — ha hullámozva is — már letéríthetetlenül vezet a görög demokrácia fénykora, Periklész athéni csillogása felé.

A kialakuló pártok ugyan egyértelműen osztályérdekeket szolgálnak, de a politikai nézeteket nem mindig a származás határozza meg. Szolón ugyanabból a földbirtokos arisztokráciából lép a közéletbe, mint a perzsa háború előtti idők legkövetkezetesebb demokrata vezéralakja, Kleiszthenész, majd a háború és a diadal első hőse, Miltiadész s végül az egész korszak politikai főalakja, Periklész. Kleiszthenész és Periklész éppen a legbefolyásosabb arisztokrata nemzetségnek, az Alka-mionidáknak leszármazottja. Ezeknek a földesúri körökből a nép oldalára, majd a nép élére álló példája érteti meg, hogy a belátás, és ennek alapján az erkölcsi parancsként kialakuló meggyőződés és tevékeny harcos lelkesedés a szegény tömegek érdekét tekintetbe vévő demokrácia oldalára állított nem egy földesúri vagy gazdag kereskedői családból származó férfit. Ilyen volt maga Aiszkhülosz is. Származásának, neveltetésének és morális meggyőződésének ellentmondása teszi érthetővé közéleti magatartását is, de még inkább életművének eszmei tartalmát, feszültségét és hőseinek tragikus sorsát.

Peiszisztratosz uralmának néhány évtizede átmeneti korszak a korábbi arisztokrata uralom és a demokrácia között. Kleiszthenész után és Periklész előtt, Themisztoklész váltakozó politikai felemelkedései és bukásai közepette a viták és küzdelmek java része már nem is a demokrácia és az arisztokrácia között zajlik, hanem a következetesebb demokraták és a régi hatalmakkal — földbirtokkal, vagyonnal — alkudozni kész mérsékelt demokraták (a tisztességéről híres Ariszteidész és a kitűnő hadvezér-hajós-politikus, Miltiadész fia, Kimón) között. — Aiszkhülosz tudatfejlődéséhez tudomásul kell vennünk, hogy a jó iskolában igen széles körű műveltséget és filozófiai-jogi tudást szerzett úrifiú 17-18 éves Kleiszthenész törvényhozása idején, majd Themisztoklész köréhez, idővel a háborúban Themisztoklész vezérkarához tartozik, s a háború után felismerhetően Themisztoklész érdemét dicsőíti a “Perzsák” című drámával, és bizonyosnak gondolhatjuk, hogy politikai-világnézeti válságot kelt lelkében Themisztoklész hamarosan bekövetkező bukása és kényszerű emigrációja. Azt a dátumokból pontosan tudjuk, hogy a tragédia története Theszpisszel Peiszisztratosz korában, a türannosz irányította demokratizálódáskor kezdődik. Aiszkhülosz kétéves, amikor Peiszisztratosz meghal, és elkezdődik fiainak (Hippiásznak és Hipparkhosznak) valódi, rémuralommal teljes zsarnoki korszaka. De az okos, a társadalmi egyensúlyt őrző Peiszisztratosz után a pénz, a nagykereskedelem és nagyipar érdekét egyoldalúan szolgáló katonauralom egyaránt rémítő a régi urak és a városi szegénység számára — s ez a helyzet önkéntelen szövetséget teremt a földbirtok és a nyomor között. Következnek a merényletek, a felkelések: az egyik kényurat, Hipparkhoszt a főtéren ölik meg. A tetteseket — két előkelő ifjút: Harmódioszt és Arisztogeitónt — ugyan kivégzik, de erre olyan lázadássorozat kezdődik, hogy végül Hippiász kénytelen menekülni elvesztett országából. Aiszkhülosz ekkor 15 éves. Származása az arisztokratákhoz köti, rokonszenve az utca népéhez. Hiszen ez az utcanép saját vértanúiként gyászolja Harmódioszt és Arisztogeitónt, a “zsarnokölő” arisztokrata ifjakat. Amikor Themisztoklész még a perzsa háború kezdete előtt három évvel először lesz arkhón (egy évre választott köztársasági elnök), az akkor 32 éves Aiszkhülosz már ismert drámaíró (első tragédiáját 24 éves korában mutatták be), nyilván odatartozik már a demokrata vezér köréhez. És minden bizonnyal izgatottan veszi tudomásul, hogy a változatos körülmények folyamán hogyan alakulnak az istenek szertartásai. Ez egyáltalán nem közömbös sem neki, sem azoknak, akik utólag igyekeznek számon tartani életútját is, lelkivilágának alakulását is.

Európa egészen és vele Ázsia meg Afrika népeinek nagy tömegei közel kétezer éve monoteisták, azaz egyistenimádók. Az utóbbi fél évezredben hozzájuk zárkóztatott, európaiak által újonnan felfedezett világrészek —Amerika, Ausztrália — a gyarmatosítás hatására, kényszerére, a betelepedettek hagyományai folytán egészükben monoteisták országai lettek, ősvallásaik emlékezete sokkal jobban elhomályosodott a köztudatban, mint az európai és ázsiai vagy afrikai egyistenhit előtti vallási emlékek. A görög s az ennek hatására formálódó római istenvilág még a középkor buzgó kereszténysége idején is — habár riasztó ellenkép gyanánt — benne élt a többé-kevésbé művelt emberek köztudatában. A reneszánsz óta pedig tisztelt és szeretett hagyománya, kulturális értéke az emberiségnek. De mellettük az egyiptomi, a mezopotámiai, a germán sokistenvilág megbecsült közös örökség. És számos nép igyekszik minél többet felderíteni saját korai “pogány” (vagyis nem egyistenimádó) hitvilágáról. Nyilvánvaló, hogy egy-egy korszak embere, kultúrája, értékrendszere (erkölcsi, jogi, esztétikai normái), egyedeinek tudattartalma — akár a műveltség magasán, akár naiv mélyrétegeiben — nem közelíthető meg az akkor érvényesnek átélt vallás ismerete nélkül. Még azok is, akik kétségbe vonják vagy éppen tagadják a többség hitének valóságát, csakis akkor érthetők meg, ha tudjuk, mit nem hisznek. Hát még azok, akik vallásosak, vagyis hitviláguk igéit és képzeteit, legalábbis alapjaiban valóságnak tudják. Az irodalmi művek és a képzőművészeti alkotások pedig merőben érthetetlenek maradnak, ha semmit sem tudunk arról a vallásról, amely jellemző a műben ábrázolt társadalomra. Hiszen epika, líra, dráma, kép, szobor, épület (persze egyéb művészetek is: zene, tánc, színház, iparművészet) arról a társadalomról vall, amelynek mozzanatait ábrázolja. Ha pedig egy olyan drámaíróról kívánunk valamiféle képet kapni, akinek minden műve magába a kor vallási képzetvilágába épül, sőt legtöbbje egyenesen azt ábrázolja, akkor egyetlen lépést sem tehetünk feléje, amíg nem ismerjük azt a hitvilágot, és nem tárjuk fel, hogy ő maga milyen viszonyban áll vallásának tanításaival.

Ez nem is olyan egyszerű. A monoteista — tehát zsidó, keresztény, mohamedán — tudatban felnőtt ember, ha kételkedő vagy magát mindenestől hitetlennek hiszi, akkor is az Egyisten közélményével van kapcsolatban. Merőben más a politeizmus metafizikai közérzete. Mert a régi perzsa vallás, az ebből formálódó manicheizmus, majd a középkor kathar eretnekségei (bogomilok, pataránusok, albigensek) két, egymással örök harcban álló istene tulajdonképpen az Egyisten megkettőzése, megszorzása kettővel, mintegy magyarázatul a valóság mindenütt jelenlévő ellentéteire, a jó—rossz, szép—csúnya, világos—sötét, igaz—hamis, kellemes—kellemetlen egymástól elválaszthatatlan kettősségére. Ezek az ellentétpárok egységet alkotnak, egyikük nélkül nincs értelme a másiknak. Tehát a dualizmus (kétistenhit) ugyan pogányság az egyistenhithez képest, de ugyannak a metafizikai közérzetnek terméke. A sokistenhitek azonban egészen másféle lelki kapcsolatot fejeznek ki ember és ismert világa, ember és ismereteken kívüli, sejtett világa között. A görög istenvilágot nem lehet megérteni a zsidó-keresztény-mohamedán fogalomkörön belül.

Az igaz, hogy a monoteizmus eszméje a korábbi, a több istent imádó vallások körein belül kezdett kialakulni, hiszen nem is volt más szellemi környezet. Alighanem a legkorábbi kísérlet az egyistenhit felé Egyiptomban, Ehnaton fáraó vallási reformja: a napkorong mögé rejtezett egyetlen Aton isten kultusza. Valószínű, hogy ez hatott az Egyiptomból menekülő zsidók egyistenhitének kialakulására. Mindez még a Krisztus előtti második évezredben kezdődik. Egyiptomban ugyan mint vallási és társadalmi mozgalom elbukik, de eszméje tovább él nemcsak a határozott arculatot öltő zsidó vallásban, hanem a különböző politeista vallások gyakran felbukkanó elképzelésében, amely szerint az istennevek ugyanannak az ember és világ fölötti hatalomnak különböző tulajdonságait jelzik. Ezeknek nyomában az Kr.e. első ezredben a vallásos hitektől leváló filozófiák újra meg újra egy egységes elvre, azonos végső erőre igyekeznek visszavezetni mindent, vagyis tudományos oldalról készítik elő a monoteizmust. De ezzel párhuzamosan a kultuszban is lépten nyomon felbukkannak olyan tanítások, amelyek azonosítják valamennyi istent, akikben a természet erőinek megszemélyesítését gyanítják. Az isteneket egymás közelébe hozó, őket olykor egymással és a természet egészével azonosító panteizmus ugyancsak készíti elő a monoteizmust, mint a párhuzamosan új elméletekkel világot magyarázó filozófiákban Platón legfőbb “eszmé”-je, amely az erkölcsi jó és az esztétikai szép legmagasabb egységét jelenti és befolyásol mindent, majd Arisztotelész “Első mozgató”-ja tudományos igénnyel készíti elő az egyistenhitet.

De a monoteizmus még sokáig vagy hitbeli szórvány volt vagy a filozofáló elme játéka. A közhiedelem időszámításunk előtt mindenféle más istent gyanított. Ez pedig merőben másféle közérzetet ad. Aki lelkében egy Istennel áll szemben, az érezheti magát áldottnak vagy átkozottnak, remélheti, hogy üdvösségre, rettegheti, hogy kárhozatra vár. A politeista azonban úgy véli, hogy ahány ismert és ismeretlen erő van, az mind más és más szándékú. Akit Héra istennő gyűlöl és üldöz, azt Aphrodité istennő kegyelheti. Akit az erinnüszök, a bosszúálló démonok ostorral üldöznek, azt a sugárzó Apollón védheti, sőt megvédheti ellenük. A politeista metafizikai közérzet alapélménye: a mindenség anarchiája, ahol még az istenek királyának is valamikor kezdődött a hatalma, és idővel be is fog fejeződni. Ilyenformán az istenek helyzete és egymáshoz való viszonya igen képlékeny és könnyen alkalmazkodik azokhoz a társadalmi képletekhez, amelyeket éppen saját életviszonyaiban tapasztal a hívő és szentélyek közt tévelygő ember. Ezért lehet a görög mitológia változásaiból és módosulásaiból oly árnyaltan következtetni azokra a nagy történelmi korszakváltásokra, amelyek a tudatokban kivetítődnek az istenvilágra.

A közemlékezet nyilvántartotta, hogy a legősibb isteni lények, elsősorban maga a Föld (Gaia) és az alvilágba száműzött rémalakok mind nők. A kígyóhajú Gorgók, a rémületes vénasszonyok, a Graiák, a százkarú Hekatokeira, akinek ölelése biztos halál, s velük még néhány szörnyasszony — ezek még a feledésbe merült őskori matriarchátus, az anyajogú társadalom emlékei. Amikor az első igazi társadalmi forradalom — amelyben a férfiak hatalmuk alá kényszerítették a nőket — kialakította a patriarchális társadalmat, a nőistenek szörnyekké váltak, és legtöbbjük az alvilágba űzetett. Csak Gaia, a Földanya volt kivétel, hiszen ő minden és mindenki személyes ősanyja, istenek és emberek szülője. A férfiuralom férfiisteneket állított az asszonyszörnyek helyére. Ez is régen volt, az emberi társadalom még a hordáknál tartott, a túl egyszerű gazdálkodás (gyűjtögetés, halászat, vadászat) még nem bontotta osztályokra, hatalmi rétegekre az embereket, tehát az istenek körében sem volt rangkülönbség.

Az apajogú társadalom kezdeti istenei, a titánok és gigászok óriások voltak, de egyenrangúak. Tiszteletük akkor szűnt meg, amikor a már pásztorkodó, letelepedő, majd a földművelésre is rátérő közösségekben kialakult az ősi, a törzsi-nagycsaládi királyság. Az új istenek ekkor vívták győzedelmes csatájukat a gigászok és titánok ellen. A már kialakuló poliszok királyainak körében természetes volt, hogy odafent, az olümposzi istenkirály palotájában az isteneknek királya van, különböző rangúak, s vannak beosztott szolgáló istenek is. Amikor a poliszok nagy részében megszűntették a patriarchális királyságot, és az arisztokraták — a föld szülöttei, az “autokhtón”-ok — leggazdagabbjai, az oligarchák vették kezükbe a hatalmat, az istenek tanácsában ugyanúgy vált el egymástól a különböző istenek hivatali feladata, mint egy-egy városállam vezető urainak tevékenységi köre. Zeusz, a főisten elnökölt és villámaival a világ közrendjét tartotta fenn, Árész a háború dolgaival foglalkozott, Poszeidón dolga volt a tengerek kormányzása, Hádészé a halál és az alvilág sokféle ügye, Pallasz Athéné a kulturális témák irányítója, Aphrodité a szerelemé, Héra a családi tűzhelyé, Apollón a fényé, művészeteké, húga, Artemisz a vadászaté... és így tovább. Az arisztokrata uralom néhány évszázada — mai szóval élve — “bürokratizálta” az Olümposz istenvilágát, miközben alaposan bürokratizálta saját uralmi rendjét is itt a földön.

Közben azonban olyan társadalmi helyzetek alakultak a poliszokon belül, amelyek a tömegekben — a démoszban — tovább módosította az istenek világát. Megjelentek azok a “hősök” (héroszok), azaz félistenek, akiknek egyik szülőjük isten, a másik ember volt, és emberfeletti, de isten-alatti erejükkel segítették a rászoruló embereket. Ezeknek megjelenése hozzátartozik a görög demokrácia előcsatározásaihoz. Talán a legfontosabb Zeusz atya törvénytelen fia, Héraklész volt, aki nagy erejével vadakat pusztítva, bűnösöket büntetve, sőt még piszkos istállókat is takarítva mindig ott volt, ahol gyengéket kellett védeni gonosz erősek ellen. Majd messzi keletről megjelent az a Bakkhosz nevű (más néven “Nisza hegyi isten”-nek, azaz Dionüszosznak is nevezett) ifjú férfi, aki egy thébai királylány házasságon kívül született fia volt (de igazi apja itt is maga Zeusz isten), s elhozta a szenvedő emberek számára az életet megkönnyítő vigaszt, a részegítő bort. Ezek a félistenek egyre népszerűbbek lettek azok körében, akik a közéletben maguknak is az arisztokratákéihoz hasonló jogokat igényeltek. Héraklész és Dionüszosz már a VII. században jelen volt a görög köztudatban, de a demokráciáért vívott küzdelmek közepette, a VI. században egyszeriben ők is az olümposzi istenek körébe emelkedtek. Az istenek tanácsa kezdettől fogva 12 halhatatlan lényből állott. De lám, a demokrácia győzelmének egyik korai jele volt, hogy Héraklésszel és Dionüszosszal az istenek száma 14-re emelkedett. Dionüszosz kultusza bevonult a mindennapi szertartások közé, s ezzel új fejezet is indul az istenek szertartásainak rendjében. — Korábban a leglátogatottabb szentélyek Apollónéi. Hiszen Apollón egyik fő feladata a jóslás. Legtekintélyesebb szentélye, a delphoi az egész kultusz központja. De másutt is az Apollón-szentélyek a leglátogatottabbak.

Apollón szentélyébe azonban csakis arisztokrata, vagy távoli országok királya, esetleg a király követe léphet. A többi, a városában-államában jogtalan vagy csökkent jogú személy csupán a szentélyen kívül áhítatoskodhat. (A szentély neve latinul: fanum. Aki kívülrekedt a szentélyen, az a “profanum”, a tömeg. Máig is profánnak nevezzük a beavatáson kívülrekedteket.) Korábban a többi isten szentélyében se láttak szívesen városi jogok nélküli embereket. S a férfiistenek templomából a nők ki voltak zárva. De attól kezdve, hogy Dionüszosz felemelkedett az istenek közé, új fejezet kezdődik az istentiszteletekben. — A VI. század folyamán az arisztokrata–demokrata küzdelem a kultusz körében főleg Apollón és Dionüszosz szentélyének vetélkedésében nyilvánult meg. Mindkét isten papságának érdeke volt, hogy nekik vigyenek minél több áldozatot, ami jószágokban is, pénzben is megnyilvánult. Minthogy Dionüszosz oltára elé bárki beléphetett, és ott áhítatoskodhatott, egyre nagyobb tömegek keresték a mámort adó, keletről érkezett istent. Dionüszosz szertartásaihoz tartozott a borivás is, ott áldozhattak az asszonyok is, tehát a demokrata isten számos hívet csábított el az arisztokratikus Apollón szertartásaitól. A vetélkedés folytán Apollón — akárcsak az egész arisztokrata réteg — kénytelen volt demokratizálódni. A VI. század folyamán lassanként már mindenki beléphetett Apollón szentélyébe is. A két vetélkedő isten igyekezett is minél több hívet magához csalogatni. A szertartások párhuzamosan kezdtek egyre érdekesebbek, vonzóbbak lenni. A művészetkedvelő Apollón templomaiban kitalálták a többszólamú karéneket, és soha nem ismert magas szintre emelték a kardalt. Dionüszosz templomában pedig kifejlesztették a kecskék kardalából a tragédiát. A Theszpisztől Aiszkhüloszig vezető néhány évtized alatt az Apollón-kultusz kardala megteremtette Pindarosz költészetét. A demokratikus dráma és az arisztokratikus óda, Aiszkhülosz tragédiái és Pindarosz ódái párhuzamosan emelték az V. század magasságába a görög költészetet.

Aligha lehet tagadni, hogy a dráma műfajának megszületése a demokráciáért folytatott politikai küzdelem egyik szellemi mellékterméke. Ez a demokratikus eredmény azonban valójában az arisztokrata kardal továbbfejlesztése. A kórus mint a cselekmény megjelenítésének háttere mindvégig jellemző maradt a görög tragédiára, akkor is, amikor már nem is volt jelentősége a cselekmény irányításában. De éppen Aiszkhülosznál, a műfaj tulajdonképpeni megteremtőjénél a kórus még cselekménymozgató erő. Mégis: Aiszkhülosszal Dionüszosz isten játékká alakult vallási szertartása már egy szertartásoktól elkanyarodott új irodalmi műfaj, amely odasorakozik a hajdani elődöktől örökölt epika és líra mellé. Persze Aiszkhülosz is úgy kezdeményező, hogy előtte, Theszpisz óta, újabb és újabb bizonytalan kezdemények készítik elő azt a lépést, amely az isten szertartásából a merőben új irodalmi és művészeti magatartásig, a színház és a dráma művészetéig vezet.